Halálgyár-látogatás - Saul fia a Savaria moziban

Végre a magyar mozikban a látható a cannes-i nagydíjas film.

Hogyan, hogyan sem, egyszer csak Saul fiával lett tele a magyar média, alig volt időnk megtanulni a rendező nevét, hogy Nemes Jeles László, a film máris díjesőt kapott Cannes-ban, beleértve a fesztivál nagydíját.

Mivel a téma a holokauszt, Magyarországon annak rendje módja szerint el is indult a sárban dagonyázás, a burkolt vagy vállalt antiszemitizmus azonnal hálás csatornát talált magának, a filmet például a Port.hu-n még a magyarországi bemutató előtt látatlanban lepontozták (jelenleg 4,4/10) a honfitársaink.

Bevallom, eredetileg azt terveztem, hogy még a megtekintés előtt látatlanban én is írok valamit erről, kiegészítve azzal, mit is gondolok a „holokauszt-műfajról”, nem rejtve véka alá azt sem, hogy bármennyire jó is Kertész Imre könyve, nekem magamtól nem jutott volna eszembe irodalmi Nobel-díj után kiáltani a Sorstalanság kapcsán.

Mert a történelem az történelem, az irodalom pedig irodalom.

De aztán – minden bizonnyal olvasóim szerencséjére – ebből az eszmefuttatásból semmit nem írtam le, és majdnem hogy tiszta lappal ültem be szerdán délelőtt a Savaria moziba a sajtóvetítésre. Egyszerűen kíváncsi voltam, mire adnak ma Cannes-ban nagydíjat, ha az magyar.

És megtudtam, hogy nem semmiért, a Saul fia megdolgozott érte keményen.

De ne rohanjuk előre annyira. Egyelőre csak ott tartunk, hogy beülök a vetítésre, és Mayer Rudolf, a szombathelyi Agora kulturális központ mozgókép szakági vezetője néhány háttér-információt oszt meg velünk.

Hogy már április végén lekötötték Nemes Jeles Lászlót a szombathelyi díszbemutatóra, és amikor hirtelen világsztár lett a rendező, attól tartottak, ezer más elfoglaltsága miatt nem fog a Savaria moziban csevegni a helyiekkel.  De szerencsére a rendező nem mondta le, az más kérdés, hogy jegy már nemigen van rá. (Közben beitattak aznapra egy délutáni pótelőadást is, az talán még nem reménytelen.)

Bizonyára én voltam az egyetlen alulművelt a vetítőteremben, aki most tudta meg: a Nemes Jeles Lászlót az ismert rendező, Jeles András Franciaországban felnőtt fia, a film szintén díjazott hangmérnöke, Zányi Tamás pedig 1991-ben a szombathelyi tanárképző főiskolán végzett ének-történelem szakon.

No és akkor végre elérkeztünk a lényeghez.

A 107 perces film már az első másodperctől kezdve beszippantja a nézőt, és nem is nagyon engedi el az utolsókép kockáig.

Titka nem is annyira a történetben és az üzenetben van – arról már nehéz újat mondani – hanem a formájában.

Néhány évvel ezelőtt jártam a londoni háború-múzeumban, ahol egy hatalmas emeletet szenteltek a holokausztnak. Az egész szekciót csak átfutottam, mindösszesen egy makett tudott lekötni hosszabb ideig. Az auschwitzi tábor volt, ahol a németek cirka egymillió zsidót tüzeltek el.

A makett madártávlatból mutatta be a sokkoló méretű komplexumot, a simára csiszolt logisztikai és technikai szervezettséget. Hosszú-hosszú percekig csak bámultam ezt a gigantikus halálgyárat.

A Saul fia kapcsán most a moziszékből volt alkalmam megnézni az üzemet belülről is, méghozzá egészen közelről.

A történet ugyanis egy Saul Ausländer nevű magyar zsidó két napját meséli el. A férfi egy sonderkommandó a tagja. Ők voltak azok a zsidók, akik segítettek működtetni a tábort, mielőtt őket is betüzelték. Végtelenül szélsőséges tevékenység egy amúgy is végtelenül szélsőséges helyzetben.

A bonyodalom azzal kezdődik, hogy Saul egy egyik gázkamrában egy fiúra bukkan, akit fiának vél, és  elhatározza, hogy egy rabbi segítségével eltemeti. Ez – tekintve a körülményeket – gyakorlatilag lehetetlen feladat, de Saul nem adja fel könnyen. Nyilván nem mondom el a végét, annál is inkább, mert az alkotó – de csak bizonyos szempontból - elég tág teret hagy az értelmezésnek.

Annyit azonban talán kikotyoghatok, hogy a konfliktus forrása – mint annyiszor Antigoné eltemetetlen bátyja óta – egy történelmi szituációból fakadó extrém élethelyzet ütközése az állandó emberi erkölcsi értékekkel. Hogy van-e választásunk akkor is, amikor nincs?

Mert valakinek vissza kell tennie kisiklott világot a sínekre, és ebben a történetben ez a feladat Saulra vár.

Ami elég közhelyszerűen hangzik, de a képletet alaposan bonyolítja, hogy a főszereplő feladata azért emberfeletti, mert a körülmények cseppet sem idézik emberi világot.

Nem emlékszem, hogy valaki ilyen realizmussal ábrázolta volna a poklot.

A történet során a Saul  szemével és fülével végigjárjuk Auschwitz csomópontjait. Érkeznek a szállítmányok, terelik az embereket a gázkamrákba, amiket aztán felsikálnak, a halmokban álló meztelen tetemeket húzzák ki onnan, csúsztatják őket a kemencébe, majd a végén a hamvakat lapátolják a folyóba. Közben állandóan zúg, dübörög, morog sikít, jajgat valami vagy  valaki, csak a zsidó különítmény tagjai suttognak egymással, illetve a német tisztek beszélnek szenvtelen, mérnöki pontossággal.

A mélypont – vagy ha úgy tetszik a tetőpont - az úgynevezett gödör jelenet, amikor is a kemencék nem bírják a tempót, és a szállítmányt az éjszakai fényeknél belelövik az árokba. Valahogy így képzeljük el az apokalipszist.  Eközben Saul eltökélten teszi a dolgát.

A horror univerzumát Nemes Jeles László azzal tompítja, hogy a film 90 százalékában csak a közeli arcok, tárgyak látszanak tisztán, a héttérben zajló borzalmakat életlenül, homályban látjuk. Ugyanakkor ez az operatőri munka azt is sugallja, hogy a szereplőket már cseppet sem izgatja az, ami körülöttük történik.

 Bár a foglyok és az őrök még csencselnek, az élet minimális területre húzódott össze, a mozdulatok gyorsak, határozottak és takarékosak, a párbeszédek egy-két szóból állnak, a halál ajtaja minden másodpercben kitárul, a küszöb átlépését csak késleltetni lehet.

Nézzük és elhisszük, hogy ez így történt, sőt mi több, néhány perc után az a szorongató érzésünk támad, hogy mi is ott vagyunk közöttük.

Ha a rendező vagy a forgatókönyvíró nem erőletett volna néhány didaktikusnak hangzó német tiszti párbeszédet, ha nem éreznénk úgy, hogy itt-ott túl sok a véletlenekből és kevés a motivációkból, akkor azt mondanánk, hogy szinte tökéletes film.

Így csak azt mondjuk, hogy nagyon erős.

Mindazonáltal egészen biztos, hogy nem fogom még egyszer megnézni.

Az ilyesmikből elég az egyszeri alkalom.

Értékelés: 9/10