A könyvtolvaj mintha sportot csinálna a korszak kliséinek összegyűjtéséből, hogy az egészet aztán nyakon öntse a valamiféle Coelho-maszattal.
Miután a Savaria moziban megnéztem a filmet, hirtelen mindenhonnan A könyvtolvaj támadott.
A Líra és Lant Könyvklub magazinjában a film alapjául szolgáló Markus Zusak-regény promóciója fogadott, majd néhány óra múlva Szigetvár állomáson egy hölgy ült le velem szemben a vonaton, és táskájából előbányászta az említett könyvet.
Egy másodpercre felmerült bennem, hogy megkérdezzem tőle, mi a véleménye, de aztán úgy gondoltam, végül is mit számít ez, és helyette belemélyedtem a saját könyvembe.
Hazaérve este a HVG-t lapozgattam, ahol rövid írást találtam a német a műemlékekben igen gazdag Görlitz városkáról. Itt forgattak számos történelmi filmet – például a Könyvtolvajt és A felolvasót is.
És akkor helyben is vagyunk.
A két történet ugyanis kiválóan példázza, hogyan lehet ugyanazon alaptémát jól és rosszul feldolgozni.
A fasizmus, a hitleri Németország a történelem egyik szélsőséges helyzete volt, ezért az alkotók számára nagy a kísértés, hogy mondjanak róla valamit.
Ez nem is baj.
Csakhogy az az azóta eltelt időben olyan dömping volt e téren, hogy szinte minden csontot lerágtak, és csak a kivételes tehetségeknek van esélye érdekeset és maradandót alkotni.
A felolvasó például ilyen, mert nem elkoptatott igazságokat akar ránk sózni, és ehhez meg is találja a megfelelő tartalmat és formát.
A könyvtolvaj azonban mintha sportot csinálna a korszak kliséinek összegyűjtéséből, hogy az egészet aztán nyakon öntse a valamiféle Coelho-maszattal.
Bevallom, a cím és a filmelőzetes után arra számítottam, hogy az égetni szándékozott könyvek ellopásából kikerekedik a fasizmus és a humánum olyan konfliktusa, ami új színben világítja meg, hogy mi is a gond a könyvek égetésével.
Ezt azonban nem tudjuk meg.
Nagyjából annyit tudunk meg – amit eddig is sejtettünk -, hogy a könyvégetés nem jó, mint ahogy nem jó a fasizmus sem, és csúnya dolog zsidókat és kommunistákat koncentrációs táborokba vinni, gyerekeket frontra küldeni.
Aki ezeket ellenzi – micsoda reveláció! – az a jó oldalon van.
Halványan megjelenik ugyan annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy mit tehet az egyén maga egy ilyen történelmi szituációban, de aztán az alkotók nem bajmolódnak ezzel sokat, inkább narrátorként olykor megjelenik maga a halál, de neki sem jut eszébe túl sok.
Még a halálnál is marginálisabb szerep jut annak a kérdésnek, ami azért adja magát a sztori kapcsán, hogy akkor baj esetén mit kezdjünk a művészetekkel, a szellemi alkotásokkal.
Hogy a film mégis nézhető, sőt élményközeli, abban nagy szerepe van a címszereplőnek (Sophie Nélisse) és méginkább az őt örökbefogadó, zsidót bújtató házaspárnak (Emily Watson és Geoffrey Rush).
Az ő színész játékuk - kiegészítve az egészen kiváló operatőri munkával, a már említett sármos német kisvárosi környezettel és egyéb fecsegő, felszíni elemekkel - egészen el tudja feledtetni velünk, hogy az alapok igencsak gyenge lábakon állnak.
Mostanában az ilyen megoldásoknak úgyis szezonja van.
Értékelés: 5/10
A Líra és Lant Könyvklub magazinjában a film alapjául szolgáló Markus Zusak-regény promóciója fogadott, majd néhány óra múlva Szigetvár állomáson egy hölgy ült le velem szemben a vonaton, és táskájából előbányászta az említett könyvet.
Egy másodpercre felmerült bennem, hogy megkérdezzem tőle, mi a véleménye, de aztán úgy gondoltam, végül is mit számít ez, és helyette belemélyedtem a saját könyvembe.
Hazaérve este a HVG-t lapozgattam, ahol rövid írást találtam a német a műemlékekben igen gazdag Görlitz városkáról. Itt forgattak számos történelmi filmet – például a Könyvtolvajt és A felolvasót is.
És akkor helyben is vagyunk.
A két történet ugyanis kiválóan példázza, hogyan lehet ugyanazon alaptémát jól és rosszul feldolgozni.
A fasizmus, a hitleri Németország a történelem egyik szélsőséges helyzete volt, ezért az alkotók számára nagy a kísértés, hogy mondjanak róla valamit.
Ez nem is baj.
Csakhogy az az azóta eltelt időben olyan dömping volt e téren, hogy szinte minden csontot lerágtak, és csak a kivételes tehetségeknek van esélye érdekeset és maradandót alkotni.
A felolvasó például ilyen, mert nem elkoptatott igazságokat akar ránk sózni, és ehhez meg is találja a megfelelő tartalmat és formát.
A könyvtolvaj azonban mintha sportot csinálna a korszak kliséinek összegyűjtéséből, hogy az egészet aztán nyakon öntse a valamiféle Coelho-maszattal.
Bevallom, a cím és a filmelőzetes után arra számítottam, hogy az égetni szándékozott könyvek ellopásából kikerekedik a fasizmus és a humánum olyan konfliktusa, ami új színben világítja meg, hogy mi is a gond a könyvek égetésével.
Ezt azonban nem tudjuk meg.
Nagyjából annyit tudunk meg – amit eddig is sejtettünk -, hogy a könyvégetés nem jó, mint ahogy nem jó a fasizmus sem, és csúnya dolog zsidókat és kommunistákat koncentrációs táborokba vinni, gyerekeket frontra küldeni.
Aki ezeket ellenzi – micsoda reveláció! – az a jó oldalon van.
Halványan megjelenik ugyan annak a kérdésnek a boncolgatása, hogy mit tehet az egyén maga egy ilyen történelmi szituációban, de aztán az alkotók nem bajmolódnak ezzel sokat, inkább narrátorként olykor megjelenik maga a halál, de neki sem jut eszébe túl sok.
Még a halálnál is marginálisabb szerep jut annak a kérdésnek, ami azért adja magát a sztori kapcsán, hogy akkor baj esetén mit kezdjünk a művészetekkel, a szellemi alkotásokkal.
Hogy a film mégis nézhető, sőt élményközeli, abban nagy szerepe van a címszereplőnek (Sophie Nélisse) és méginkább az őt örökbefogadó, zsidót bújtató házaspárnak (Emily Watson és Geoffrey Rush).
Az ő színész játékuk - kiegészítve az egészen kiváló operatőri munkával, a már említett sármos német kisvárosi környezettel és egyéb fecsegő, felszíni elemekkel - egészen el tudja feledtetni velünk, hogy az alapok igencsak gyenge lábakon állnak.
Mostanában az ilyen megoldásoknak úgyis szezonja van.
Értékelés: 5/10