Szerkesztőségi körkérdés: Szerintetek melyek a legjobb magyar filmek?

Kánya Dóra

Valamiért ódzkodom a magyar filmektől, az amerikai mintát követő, ám a közelükbe sem jutó szerelmes vígjátékoktól pedig még inkább. Nem tudom, miért kell erőltetni azt, ami nem megy, főleg, hogy utána meg hetekig arról cikkeznek milyen bődületes veszteség lett egy-egy mozi.

Én a régieket kedvelem: A tanút, A napfény ízét vagy a Mephistót. A most készültek közül nagy hírverése volt A nagy füzetnek, Szász János rendezésében. Megérdemelte volna a film, hogy megmérkőzzön az Oscaron.


De ha már filmgyártásról beszélünk beleillik a sorba a dokumentumfilm kategória is, itt nagyon szeretem az On the Spotot, amivel szép eredményeket értek el a készítők külföldön. Úgy gondolom, jobban kellene ezt a vonalat támogatni, vagy akár a rövidfilmeket. Néhány napja berlini Filmfesztiválon egy magyar rendezőt, Ferge Rolandot díjaztak. Az El a fiatalok elvándorlásának problémáját dolgozza fel.

Kíváncsi vagyok a Vajna-rendszer jövőbeli filmjeire, mert eddig nem sikerült túl nagyot alkotni.

Rózsa Melinda

A sötét oldalon jobban teljesít a magyar filmgyártás. Depresszió, rendesen elqrt életek, kilátástalanság, de minimum groteszk.

A legutóbbi időkből a Szász János rendezte A nagy füzeten kívül csak egy cím ugrik be, amit említenem érdemes: ez az Isteni műszak (rendező: Bodzsár Márk).

Ha csak pár évet évet megyünk vissza, akkor a lista, sorrendiség nélkül: A nyomozó (r. Gigor Attila), a Lányok (r. Faur Anna), az Adás (r. Vranik Roland), Bacsó Péter utolsó filmje, a Majdnem szűz, no meg a Csáth Géza-film Szásztól, az Ópium – Egy elmebeteg nő naplója.


Nem vagyok a közönségfilm műfaj fanja, a magyaré legalábbis. A legtöbb erőltetett és/vagy gagyi. Üdítő kivétel a megkérdőjelezhetetlen profizmussal készült Csak szex és más semmi (r. Goda Krisztina), valamint Till Atilla filmje, a Pánik, és még a Csinibaba (r. Tímár Péter) '97-ből, ami jó időben volt jó helyen, és az elmúlt húsz év terméséből talán az egyetlen olyan, amit ma is idéznek (pl. "Helsinki, az már nyugat?").

Ha még jobban időutazásra adom a fejem, akkor egyértelmű, hogy A tanú (r. Bacsó Péter) és a Valahol Európában (r. Radványi Géza), vagy bármelyik régi Jancsó-film – de hozzá azért hangulat kell.

Józing Antal

Ha akarunk, tudunk mi filmeket készíteni. Az már biztos az én hibám, hogy amikor személyes kedvenceket kell megjelölni, akkor a nagy, komoly filmek rendezői jórészt csak azért ugranak be, mert így tartom decensnek. Tudván tudom, hogy Szabó Miklós, Jancsó Miklós, Bódy Gábor , Tarr Béla és a többiek mind nagy alkotók, akik kameráikkal nagybetűkkel írták be magukat a magyar kultúra történetébe, de nekem valahogy soha nem jutottak el ezek az alkotások a szívem közepéig. Útközben elakadtak, mert többségükön ott érzem a görcsöt és az izzadtságot.

Bizony, jobban szeretem, ha hazai pályán engem megnevetettnek. Mert ez egy olyan ország, ahol alapjáraton mindenen nevetni kell, vagy ezért, vagy azért.

Így – óh, kárhozat – tetszenek az olyan könnyed limonádék is, mint a Valami Amerika vagy az Üvegtigris, és tetszenek az olyanok is, mint a zseniális Tanú, ahol nevetésnek erősen magyar citrom íze van.


De leginkább a kettő közötti területre eső vígjátékok állnak közel hozzám. A Zimmer Feri vagy Csapd le csacsi igazi hungarikumok, melyek úgy nevettetnek meg tömegeket, hogy szürrealitásokban többet elmondanak a közép-európai létről, mint a komoly, görcsbe rándult kollegák alkotásai.