Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu).
Hamis vagy nem hamis, ez itt a kérdés.
Ha fals, hát fals. Kéretik jelezni. Jobbító szándékkal.
A drága Florence Foster Jenkins 1944. október 25-én úgy adott áriaestet a New York-i Carnegie Hallban, hogy valójában nem tudott énekelni. Vijjogott, szirénázott. Ál dalszínészként. Háromezer néző előtt. És mégis. Avagy: mégsem. Mégis lehetett szeretni. Mégsem bukott meg.
Ezer ingyenjegyet juttatott – saját pénzéből - a tengerészgyalogosoknak. Hát, persze, hogy tudjuk, nem sokkal korábban, 1944. június 6-án volt a normandiai partraszállás. Örömet akart szerezni a hősöknek. Sikerült.
Kalapemelés.
Talmi vagy nem talmi. Ez itt a kérdés. Vajon van-e annyi vér a pucánkban, hogy ezt meg merjük-e mondani, „érted haragszom nem ellened” jeligével ebben a mai, közép-európai dalszínházban, ahol a nagyszínpadon színlelt, hazug, megtévesztő, silány produkciót mutat be a szólista. A csapattársak vajon miért nem merik figyelmeztetni, hogy szinte az összes hangja hamis? Talán csak nem azért, mert a dilettáns dalnok teletömi a bugyellárisukat? Ezért a félsz, a némaság meg leginkább a hajbókolás, ahelyett, hogy tiszta vizet öntenének a közélet poharába? „Tisztelt kolléga úr, kéretik lelépni a színpadról, s valami tisztességes állás után nézni – mondjuk Nagy-Britanniában, étterem konyhájában, tányérokat mosogatni, távol a hazától, a szeretteitől. Tanulja csak meg, mi a magyarok istene!”
És mi nézők, miért nem fütyüljük ki, hurrogjuk le? Miért nem hallgatunk a szívünkre, az okos szóra? Minket nem illet meg a valódi, az igazi, a hiteles, a tiszta művészet?
Élet.
Dehogyisnem! Hát akkor? Mi a csudától cidrizünk orrunknál fogva vezettetve?
Stephen Frears rendező, ő jegyzi a Veszedelmes viszonyokat és a Királynőt is, Florence – A tökéletlen hang című amerikai mozifilmje a legjobbkor került hozzánk. Talán-talán még nem késő (sosem az!?), hogy kinyissa a szemeket, a füleket, jé, itt olyan művi műsor megy a mi adófizetői pénzünkön, aminek átverés-íze van. Hoppá!
Meryl Streep (1949) Florence mesés! Vérbeli profiként bújik egy dilettáns bőrébe. Mi mindent tud ez a csoda-színésznő! És persze, hogy mosolygunk azon, hogy fordítva ez képtelenség. Pancserból sosem lesz mester, mi több alkotó, még akkor sem, ha szolgahada ezt akarja belé s a „népébe” sulykolni. Nem, nem és nem! Engedtessék már meg kifütyülni, poshadt paradicsomot (szezon van) feléje hajigálva az említett pályamódosításra sarkallni! Hugh Grant (1960) férj-menedzserként szédületes. Vannak kacskaringós útjai. Persze (meg)élni akar, ezért ajnározza agyon hitvesét. De nem gonosz, „csak” számító, nem rabló, nem offsohre-lovag. Vissza-vissza tud találni az eredendő tisztaságához. Ritkaság. A nyámnyilának ható zongorakísérő Simon Helberg (1980) csúcs fazon. Van abban is valami megható, mint az egész filmben – nem abban, ami most éppen idekint fut -, hogy zsenik milyen harmonikusan fogadják maguk közé azt, aki szintén eredeti.
Hát nem erről kellene szólnia az életünknek, a közös teremtésről? Száműzve egyszer s mindenkorra a talmit.
Mi s ki a hamis vagy nem hamis?
Ez itt és most a legfőbb kérdés.
Kéretik jelezni. Hajszálpontosan.