Hirdetés

A szabadság bennünk lakik

Zsótér Sándor Ibsen-rendezése a szombathelyi Weöres Sándor Színházban

2016.10.05

Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu)

Hirdetés

Olyan nincs, hogy ne lenne valamiféle mozgásterünk. Belső késztetéseink s képességeink szerint ilyen-olyan mezsgyén egyensúlyozhatunk. És közben haladhatunk.

A szabadság bennünk lakik.

A saját világszámunkat ki kell csiholnunk magunkból. Ováció szükségtelen. Elég, ha a tükörbe nézve, semmiféle késztetést nem érzünk arra, hogy oda sercintsünk.

Kivételezettség-érzet, gőg, letarolni mindenkit alapból, no, ilyesmivel bizony találkozunk. Ám a dolgok rendszerint a helyükre kerülnek. De nem maguktól. Tőlem. Tőled. Tőle. Rend szerint.

Ne legyen tele a gatyánk!

S tudjunk összekacsintani az égiekkel.

Henrik Ibsen Kísértetek című drámája a szombathelyi Weöres Sándor Színházban, Zsótér Sándor rendezésében, megdolgoztatja a nézőt. Nem kötelező penzum. De igencsak ajánlott.

Aki nem kér az ilyen segéderőből, annak bizony nem (lesz) könnyű az egyensúlyát helyrebillentő szert szereznie a piacon. Gyér a felhozatal.

Kiss Mari olyan özvegyet, anyát játszik s úgy, hogy társ, szülő nem kerülheti ki a magába nézést. Újragondoltatja a hozzátartozóinkhoz, a szűkebb-tágabb (lakó)közösségünkhöz való viszonyt. Kiss Mari mindig pontos és fontos. Most is az. S ha az ember, a néző venné magának a bátorságot, hogy az ő sugalmazására elemezze saját létezését, és miért is ne venné/tenné, természetesen a művésztársak – legfőképpen Zsótér Sándor – inspirációit is magába szívva, akkor, szóval, ha beindul a gépezet, a fogaskerekek lendületbe jönnek, nincs mese, tényleg kutatom a sorsomat. Aztán levonom a helyes következtetéseket. Magamról. Utóbb tágulhat a kör.

Trokán Péter megrendítő pillanatokat szerez. Embernek lehet, kell maradni. Mert csak. Ördögtől való (lenne) beállni a sorba, átgázolni önmagamon, mindenkin, mindenen.

Bajomi Nagy György „nagyfiú”. Miképpen legyünk ’okosak’ gyerkőcként, tinédzserként vagy akár negyvenesként-ötvenesként, hogy hitet, erőt meríthessünk egymásból? BNGY olyan érzékenyen tárja elénk az örök esendőséget, s tépelődéseinket meg tébolyunkat, hogy lehetetlenség nem beleérezni magunkat a hely(zet)ébe, azazhogy valójában a sajátunkéba. A remek Szerémi Zoltán tiszteletesként, pásztorként arra is példa, s ez szintúgy kapóra jöhet nekünk, hogy ha valakit másképpen ítéltem meg, mint amilyen valójában, de aztán belátom, tévedtem, igenis tudnom kell tőle bocsánatot kérni.  Az igényességéről ismert gyönyörű Fekete Linda azt is megsejteti, miképpen lehet túlélni a lenézettség, a mellőzöttség, a megaláztatás, a szeretetlenség s egyéb szörnyűség fokozatait. És igen, van egy pont: stop! El innen!

Hiszen a létezés – öröm.

Nemdebár?

Ne szívjuk mellre, ha mások belénk látnak. Nem ítélnek; útjelzők bolyongásunkban.

Bődületes felelősség a színház.

Ugyanekkora az élet.

Kicsiszolni a saját világszámunkat. Most éppen az e világit.

Hiszen a szabadság itt lakik bennünk, bennetek, őbennük.

Mindig van valamiféle mozgástér.

(Ui.: Még egyszer megnézem. Szükségem van rá.)