Mágnás Miska, a biztos befutó – Weöres Sándor Színház, Mohácsi János-rendezés

2016.12.12

Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu).

Csalódtam, amikor kiderült, hogy az idei évadban mégsem mutathatja be a Hegedűs a háztetőn-t a szombathelyi Weöres Sándor Színház (önhibáján kívül) Mohácsi János rendezésében. A Mágnás Miska a beugró.

Szép, nagy operett három felvonásban, amiként a műsorfüzetben olvasható. Hát, nem szép. Nem is olyan nagy. És, bizony, (ez) nem operett. Bár valóban három felvonásos.

Nyolcvanegy éves édesanyámat nem merném elvinni rá. Amit én a nyilvános főpróbán tapasztaltam… Olyasféle megpróbáltatásnak nem tenném ki magam, hogy utána azt halljam, hogy bezzeg Gábor Miklós, Mészáros Ági, Sárdy János, Németh Marika, Gobbi Hilda s a Latabár fivérek 1948-ban, Keleti Márton rendezésében! Az volt a sőt meg a pláne! Tíz millióan látták moziban minden idők legnépszerűbb magyar filmjét. Etc., etc., etc.

Hát, persze, hogy igaza lenne. Seregnyi szempontból.

De mama: ma, ma van! Nem mintha 1948-ban (is) nem fújtak volna igen furcsa, újra rémisztő szelek e tájon. S az ősbemutató idején, 1916-ban az első világégés kellős közepén sem lehetett éppenséggel sétagaloppnak becézni e földlétet. 2016. Szintén - cudar. A Weöres Sándor Színházban futó Szirmai Albert, Bakonyi Károly, Geszti Péter, Mohácsi testvérek, Kovács Márton és a Társulat Mágnás Miskája miért is tükrözne mást?

A kasztok kasztok maradnak. A soros úri osztály nem ismer pardont; a mindent bezsebelhetőnél is többet besöpör magának s bagázsának. „Rajtunk kívül, nélkülünk nincs élet.” Lehet fel-fellázadni, picurkát leckéztetgetni, de valójában nincs kegyelem: mindenki mást, mint tyúk a töreket… Kolláth/Korláth „grófék” köreikbe csak végszükségben nyerhet bebocsáttatást egy akárki. Egyszer volt/van Budán kutyavásár: Baracs mérnök úr kivételesen jöhet, de csak akkor ereszt/het/ gyökeret, ha a mozdony mégis csak a kastélynál (is) pöfékel. Tiszta beszéd.

Milliók s milliók helyzete, jövője kilátástalan. Végállomás, még mielőtt fölkapaszkodhatnánk a – hová, merre induló, tartó, szaladó? – szerelvényre.

Hát, lássuk be, enyhén szólva tapintatlanság lenne szüleinket kitenni efféle teátrumi megpróbáltatásoknak. Hadd nézzék csak otthon szépen, nyugodtan, boldog békességben a tévés hírfolyamokat, azokból aztán megtudhatják, hogy mifelénk minden nagyon szép, minden nagyon jó, mindennel meg vannak/vagyunk elégedve.

Iszonyú energiák mozdulnak meg a színen. Egy bányász aligha izzad ennyit egy műszak alatt, mint most három órán át a színészek, a zenészek meg a műszakiak.  A próbaidőszakról csak elképzeléseim lehetnek, de nem hiszem, hogy nagyot tévednék: a bányalovak sem güriznek annyit, mint a vasi alkotók.

Bámulatos. Az alázatuk. Az odaadásuk. A lelkesedésük. A kitartásuk. A toleranciájuk. A türelmük.

Nem érdekes, hogy nem igazán tudnak énekelni. Viszont olyan sűrített a jelenlétük, kivétel nélkül mindegyiküké, hogy az egyszerűen: megható.  

Bennem ezúttal ketten elsők az egyenlők között. Bánfalvi Eszter (gróf raplódi Korláth Gedeon /de szép…!/ felesége, Stefánia) körül sistereg a levegő. Igaz, nem csak most. Mindig. Mindent visz Vlahovics Edit: nagymama, Stefánia anyja. Amiképpen tökéletesen tisztában van mindennel. Ez a bölcs, évezredeket át-, megélt ősanya, Lény, pontosan regisztrál. Benne, bármi, bárhogy is történik, megmarad/t/ legbelül: a tisztaság, a tartás, az emberség.

A fény.

Hogyan képes(ek) minderre?

Miképpen lehetséges mégis átadni s átvenni újra meg újra, csak azért is a stafétabotot?

A megoldás kutatása, megtalálása, a folyamat tovább éltetése a mi feladatunk s egyben kötelességünk is. Nem halogatandó.

„Én mondom: Még nem nagy az ember. / De képzeli, hát szertelen. / Kísérje két szülője szemmel: / a szellem és a szerelem!” (József Attila: Ars poetica - 1937. február-március)

Amúgy ilyen Mágnás Miskánál soha ne legyen rosszabb beugró. Biztos befutó! 

Fotó: Mészáros Zsolt/Weöres Sándor Színház