Hadifogoly-találkozó Szombathelyen: embernek maradni

Egyikük kezében kamera, azt mondja, a sor szélére ül, mert ő videózik. Megörökíti a jövőnek a múltat, amit felidéztek a vasi hadifoglyok Szombathelyen.

A második világháború nem mindenkinek ért véget 1945 májusában. Bár a béke beköszöntött, de a magyar katonák közül közel félmillióan nem térhettek haza, hadifogságba kerültek. Köztük voltak azok is, akik a múlt héten találkoztak a Smidt múzeumban, hogy emlékezzenek, emlékeztessenek, és - mint Lőrincz Csaba a múzeum alapítványa kuratóriumi tagja mondta – példát mutassanak, hogyan lehetett embertelen körülmények között is embernek maradni, összetartani.

Csalánleves, korpaleves, hársfarügyleves…

Ozoli József két hetet utazott Kijev külvárosából, Tarnopolból egy Opel nevű városba, ahol egy birkaakolban szállásolták el őket, és egy kolhozba káposztaföldjén adtak nekik munkát. Rajtuk kívül csak nők dolgoztak a földön, férfiak a háború után nem dolgoztak, „csak ittak” – meséli a volt hadifogoly. Még az őrük is egy nő volt, egy „bárisnya”, aki ekkora puskát hordott – mutat a derekától a plafonig Ozoli úr. Ennek a puskának nagy hasznát vette a bárisnya akkor, amikor részeg orosz katonák támadtak a munkából a szállás felé tartó csoportra. Volt úgy, hogy 15-20 kilométert is kellett naponta gyalogolni oda, aztán vissza a munkahelyre (aki kidőlt a sorból, otthagyták, vagy lelőtték), ezek után kellett teljesíteni a normát; csak akkor járt a napi fejadag, némi kenyér és leves. Csalánleves, korpaleves, káposztaleve - maguknak főztek még hársfarügyből is levest. A csemegét a kása leégett alja jelentette, amit a német szakács megengedett kikaparni. Nagy előny volt a német nyelvtudás, amit Ozoli József még a püspöki iskolában szerzett meg.

Mindenki úgy segített magán, ahogy tudott. Ozoli József a „krumplivermekbe” volt lejáratos: összefűzött nadrágszíjakon engedték le a bajtársak, a krumplit egy drótra fűzve hozta fel, és természetesen leadta a sápot a kirgiz őrnek. Éhes volt ő is.

Feladat: túlélni

Az iszonyú vérveszteséget, az orosz férfi munkaerő hiányát pótolták a magyar hadifoglyok, az út a kolhozból gyárakba, bányákba, útépítésekre vezetett, ha nem egyenesen oda. Nagy előnyt jelentett a szaktudás. Ozoli József a Szovjetunióba került amerikai Ford gépeken dolgozott, volt alkalma megismerkedni a Zilekkel, dolgozott útépítésen, hajóvontatáson. Azért ez sem volt egy leányálom, itt is úgy segítettek magukon, ahogy tudtak: üzleteltek szénnel, kerozinnal, vevő mindig volt, a helybéli lakosság is mindenben szükséget szenvedett. Amikor egyszer lebukott, csak az mentette meg, hogy a rendőr, aki kihallgatta, magyar volt: ő a fehérterror elől szökött korábban a Szovjetunióba.

Volt, aki kapott fizetést

A legkeményebb a bánya volt, erről már Edőcs József számolt be: 30 tonna volt a napi norma, a bányában dolgozó nőknek is ennyi volt a kvótájuk. 1949-ben Voronyezsbe került, ahol munkát ajánlottak az önként jelentkezőknek: ő jelentkezett. Két évig dolgozott egy Németországban leszerelt gyár felállításán Voronyezsben. A hidegben embert próbáló munkát az oroszok értékelték: fizetést kapott, nem is keveset. Ebből normálisan meg lehetett élni, telt meleg ruhára, pálinkára, normális élelmiszerre.

Fogságból fogságba

Ozoli Józsefnek sima útja volt hazáig, Edőcs József megpróbáltatásai azonban nem értek véget a magyar határ átlépésével: itthon is fogoly lett. 1950 decemberében indultak haza vonattal, a határon két magyar ávós ült be a vagonba. Tilos volt az ablakot lehúzni, a civilekkel szóba elegyedni, a hadifogságról egyáltalán beszélni. A szájakra lakatot tett a fenyegetés: „Mentek vissza Voronyezsbe…”

Pesten rögtön a Mosoni-börtönbe vitték őket, onnét nyárra a lóversenypályára, az istállókból kialakított barakkokba. A polgári lakosságtól teljesen el voltak zárva, egy kóbor macska nyakára kötött levéllel üzentek ki, hogy megérkeztek. Edőcs József családjához el is jutott az üzenet, Pesten élő sógora meg is jelent, magát mérnöknek álcázva. A hazai fogság idején ugyancsak éheztek, ellátmányukat ellopták a szakácsok. Mielőtt elengedték őket, még egyszer visszakerültek a Mosoni-börtönbe.

Edőcs József nem haza, Csepregre, hanem pesti nővéréhez indult, egészen a kapuig rendőr kísérte. Ott kapott húsz forintot, egy doboz cigarettát, és némi mentegetőzést: „Nekem is parancsba adták.”

Három napon belül jelentkeznie kell az otthoni rendőrségen. Edőcs József nem értette, miért került rendőri felügyelet alá (REF), nem értette, miért nem mehet kocsmába, moziba, miért ellenőrzi minden nap rendőr, hogy este tízkor otthon van-e? Ezt a kérdést feltette egy jó kapcsolatokkal rendelkező párttag ismerősének, ekkor ért véget ért a kálváriája.

Tárgyi emlékek és az oral history

Több mint húsz éve – az országban elsőként – rendezett hadifogoly-találkozót a Smidt Múzeum, annak okán is, mert jelentős gyűjteményük van hadifogoly-relikviákból. Nagy port vert fel az első rendezvény, sokan csodálkoztak rajta, hogy az évtizedekig elhallgatott-elhallgattatott dolgokról lehet beszélni. Az időközben elkészült statisztikák, tanulmányok is beszédesek, de hogy valójában mit éltek át a hadifoglyok, azt csak tőlük lehet megtudni.