Hajdú, Kőhalmi, Badár – Dumaszínház volt Szombathelyen

A szentesi trióra – mindhárman ebben a városban születtek – a tinédzser korosztály épp úgy kíváncsi volt, mint a középkorúak.

Hajdú Balázs kezd, aki 31 éves kora ellenére simán elmegy huszonévesnek. A dramaturgia, hogy a szervezők vele indítanak, jó választásnak bizonyul. Remekül hozza a tehetséges „előzenekar” szerepét: ha nem is mindig ülnek a poénok, ha nem is érzi azonnal a közönséget, ha több csapásirány vakvágányra vezet, megalapozza a hangulatot. Van egyénisége és időnkénti csetlés-botlásaival is szerethető, így a felsőbb osztályba lépés előtt nyitva az út, a kérdés csak az, hogy a kölyökidő egyre látványosabb elmúltával mit hoznak majd ki, vagy éppen vesznek el belőle az első ráncok és az őszülő halánték.

Hajdú karakterének alapeleme, hogy nem túl impulzív személyiség. Ez saját bevallása szerint például abban nyilvánul meg, hogy a melegszendvicset még sosem tudta megkóstolni.

Kiderül róla az is, hogy vezetés közben fél előzni. Tart a lovaktól is, az állatokat viszont összességében szereti. Kaktusszal kezdett, de „az nem csinált semmit”, ezért jelenleg sünt tart, mert „az legalább összegömbölyödik”. Szerinte nem véletlen, hogy a legtöbb kóbor macska Rómában él, hiszen a macskák előszeretettel kóborolnak el, a mondás szerint pedig minden út Rómába vezet. Az elefántokról elmondja, hogy olyanok, mint a vámosok: utóbbiak tévedhetetlenül rábukkannak a cefrére, az ormányosok pedig nyolc kilométer távolságból is megérzik az érett gyümölcs illatát.   

Beszél a nővéréről, aki nemrég adott életet a második gyermekének. Az újabb gyermekáldás okán ő is olvas a témával kapcsolatos könyveket. Az egyikből megtudta, hogy nem jó, ha az édesanya lerágja a gyermek körmét – ebből arra következtetett, hogy ez az apák feladata. Ha saját gyereke lesz, Paszkálnak fogja hívni, akit – elkerülve a csúnya beszédet – Paszkinak nevezhet, amennyiben megharagszik rá valamiért.

Kőhalmi Zoltán következik, aki tagadhatatlanul profi, és Bödőcs Tibor kiválása után immár nem kell osztoznia a Dumaszínház mint csapat képzeletbeli trónján senkivel. Azonnal reagál a közönségre, lendületes, még mindig nem káromkodik (jaj, de jó), hullámvölgyektől mentes, összeszedett, kiérlelt a produkciója, és még akkor is élvezhető, ha időnként szóról szóra visszaköszönnek a televízióban látott poénok. Viszont itt nem 10–12 perces a műsor, hanem háromnegyed órás, így ez belefér. Ugyanakkor – bár rutinosabban elrejti, mint Hajdú Balázs –, a figyelmes szemlélő egy-egy alkalommal felfedezi a lazaság mögött bujkáló megfeszített koncentrációt és talán a feszültséget is. (Igaz ez Badárra is.)

Kőhalmi stílusosan elsőnként a kezdés fontosságáról beszél. Többek között arról, hogy amikor a MacDonald’s-ban lépett fel, úgy indított, hogy „Kis figyelmet kérek nagy kólával.” Üzent a szombathelyi rendőrségnek is: még nem válaszolt a leveleikre, de mindegyiket megkapta.

További, rendezvényekkel kapcsolatos sztorik következnek. A bölcsődés farsang az, amikor a pici gyerekek tigrisnek vannak öltöztetve, de nem tudják, miért. Az óvodai farsangon a lányok tündérkének vagy királylánynak öltöznek (ugyanaz a jelmez, csak az egyikhez hozzátartoznak a szárnyak is), a fiúknak nincsenek nagy igényeik, a lényeg, hogy legyen kardjuk.

Megtudjuk, hogy szerinte „a világ legnagyobb genyósága” az, ha valaki a könyvtárban található összes Agatha Christie-regény utolsó oldalát kitépi és beilleszti a könyvek elejére. Elmondja, érdeklik az élet nagy kérdései is, így rájött egyebek mellett arra, hogy a nyugdíjasok azért olyan nyugodtak, mert az ideges típusú emberek 50 éves korukra meghalnak.

Egy közvélemény-kutatás eredménye következik: a magyarok a cigányoktól, a Magyar Gárdától és az adóhivataltól félnek a legjobban. Majd jön az ebből adódó következtetés: a legjobban azok a magyarok félnek, akiknek offshore cégük van Gyöngyöspatán. Aztán egy hazai gyártású horrorfilm ötlete: a Cimbalom 4 – A bevallás napja című moziban az adóbevallás telihold idejére eső napján éjfélkor a sírokból cigány adóellenőrök kelnének ki, és akit megharapnának, azok gárdistává válnának.

Szóba kerül, hogy az autó lökhárítójára szerelt vadriasztó olyan frekvenciájú hangot bocsát ki, ami elűzi az őzeket. Ebből következően tolatáskor vonzza őket, ezért ilyenkor vigyázni kell.

Vadállatokkal kapcsolatos poén jut a műsorszám végére is, amikor Kőhalmi a kezdés fontossága után a befejezésről is szót ejt. Beszédes – hívja fel rá a figyelmet –, hogy az állatkertben záróra előtt azt mondják, a látogatók a saját biztonságuk érdekében hagyják el a területet – ezek szerint záróra után kiengedik az állatokat? Badár Sándort pedig úgy konferálja fel: „Ha gondolják, maradjanak, én már a pénzemnél vagyok.”

Badár jön is, és egy Kőrösi-Csoma Sándorral kapcsolatos hosszabb történetbe kezd. Túlságosan sokszor, nagyjából kétmondatonként használ egy kötőszót. A tudósító reménykedik, hogy ez csak ebben a sztoriban lesz így, de nem. A történet amellett, hogy hosszú és kacifántos, nem is olyan vicces. Úgy tűnik, a cikkíró véleményét a közönség is osztja, mert ezekben a percekben jóval kevesebb a nevetés.

A 49 éves Badár persze szintén nem ma kezdte, nem mellesleg kiváló improvizációs érzékkel rendelkező színész, ezért a gyengébb kezdés után képes a korrekcióra. Arról beszél, hogy hiába szentesiek mindhárman, a Dumaszínház kellett ahhoz, hogy találkozzanak. Addig viszont hosszú út vezetett.

Elmondja, gyerekként az úgynevezett Felsőparton lakott, a Nagyhegy mellett. Alsópart ugyan nincs a településen, ezért nem tudni, hogy az előbbi honnan kapta a nevét, a Nagyhegy pedig nem hegy, hanem sík terület, ahol vasutas ruhába öltözött emberek kapáltak. De ezek az emberek nem vasutasok voltak, hanem a vasutasoktól megvett ruhákat viselték. A területen egyetlen hárombetűs növény burjánzott, a gaz, és megélt némi szőlő. Ő a nagyapjával járt a szőlőbe; az öreg a felesége elől menekült oda. A nagyapa borkereskedő volt, és sokkal jobban szerette a rizlinget annál, hogy eladja.

Szentesen nyugodtan teltek a napok, csak a munka ünnepén bolydult fel az élet, amikor a Május 1. ruhagyártól indult el a menet. A Május 1. ruhagyár valójában hangár volt, a gyár területét pedig repülőtérnek szánták…

A sztorik működnek, magukkal ragadnak, Badár elemében van. Csak azok a kötőszavak ne lennének.

További gyerekkori élmények sorjáznak, elmeséli, hogyan kezdett el dobolni, majd miért kellett fanfáron játszania, hogy végül ezzel is kudarcot valljon, és a cintányérnál kössön ki. Ezzel a hangszerrel sem boldogult.

Pár villámtréfa a végén, majd búcsúzás és közös meghajlás. Gyorsan eltelt ez a két óra.

Értékelés: 8/10