A doni áldozatokra emlékeztek Szombathelyen (képsorozattal)

71 éve több százezer magyar veszett oda a Don folyó menti harcokban. Köztük több Vas megyei honvéd is.

Szorosan egymás mellett állva várta végig több mint 100 általános és középiskolás a doni áttörés emlékére szervezett kegyeleti megemlékezést a Martineum Felnőttképző Akadémia kertjében lévő pápai keresztnél. A januári délelőttön már a 71. évfordulójára emlékezett Szombathely a 2. világháború egyik legnagyobb magyar veszteséggel végződő csatájának. A városi önkormányzat, a Recski Szövetség nyugat-dunántúli szervezete és a Szombathelyi Egyházmegye közös megemlékezésén a fiatalokon túl itt voltak azok a vasi hősök is, akik most már túlélőként meséltek a borzalmakról. Zászlófelvonással, szavalással, emlékezéssel kezdődött a műsor.

Hősök és áldozatok is voltak egyszerre azok a katonák, akik a Don folyó mellett hiányos felszerelésben harcoltak. A magyar hadtörténet legpusztítóbb veresége lett az 1943. január 12-én lezajló összeütközés.

A 20. század legtöbb megpróbáltatással járó százada lett a magyarságnak. Mindenkinek kötelessége megismerni az elődeink áldozatait és tragédiáit, hiszen Magyarország története a benne élők összetartozásának története – mondta Ágh Péter országgyűlési képviselő, a Honvédelmi és Rendészeti Bizottság tagja.

Vas megyéből szombathelyi és kőszegi honvédek is részt vettek az ütközetben. Az eseményekről Kazári József, egykori doni harcos tartott személyes beszámolót:

„19 éves voltam, mikor hallottam, hogy lehet menni katonának. Szeptember elsején elment a kérvényem, október elsején már vonultam is be a gépkocsizókhoz. Úgy volt, hogy utánpótlásként megyünk ki a hadszíntérre, de mivel a hadosztály visszajött, nem mentünk ki. Én kérvényt írtam, beadtam, ki akartam menni a frontra minden áron….Április 12-én Szombathelyről vonattal indultunk ki a frontra… Az oroszok mindig támadtak bennünket, körvédelembe helyezkedtünk be. Láttuk, hogy az oroszok tankokkal, ágyukkal, gyalogsággal jönnek. Minden nap támadtak bennünket. Nekem az ottani szélmalomnál volt a tüzelő állásom, a golyószórót igen kedveltem. Egyszer mikor a barátom adta a tárat, ellőtték a kezét. Szerencsém volt, hogy nem engem találtak el. Éjjel-nappal aknáztak, lőttek bennünket. Kitörtünk a bekerítésből és mentünk addig, míg el nem értük azokat a német csapatokat, akik Voronyezsnél voltak. Ezzel az lett a sorsunk, hogy utóvédek lettünk.  Mínusz 30-35 fok hideg volt, élelem semmi. Mikor lelőtték a lovakat, hóval meghintettük, azt ettük meg….” – mesélt Kazári József.

A mécsesek meggyújtása után a Kálvária templomban szentmisével folytatódott a délelőtt.