E tanév elején katolikus egyetemi lelkészség kezdte meg működését a Savaria Egyetemi Központban. Dr. Németh Norbert egyetemi lelkész Rómában doktorált, ambiciózus fiatalember, ízig-vérig nevelő, aki úgy véli, a jövőnket a férfi és a nő szeretetén alapuló családra, és a munkára építve tehetjük sikeressé.
E tanév elején katolikus egyetemi lelkészség kezdte meg működését a Savaria Egyetemi Központban. Dr. Németh Norbert egyetemi lelkész Rómában doktorált, ambiciózus fiatalember, ízig-vérig nevelő, aki úgy véli, a jövőnket a férfi és a nő szeretetén alapuló családra, és a munkára építve tehetjük sikeressé.
Rembrandt A tékozló fiú hazatérése című festménye lóg mellettünk a falon, amiről néhány perce azt mondta, ez a kedvenc képe. Miért?
Mert kifejezi az egyetemi lelkészség küldetését. Valamennyien „tékozló fiúk és lányok” vagyunk, akik képesek vagyunk elhagyni „az atyai házat és eltékozolni az örökséget”. Szeretném, ha a lelkészség „atyai ház” lenne, ahova mindig be lehet jönni, ahol az ember nem szégyelli magát, az atya pedig nem szemrehányást tesz a fiának, hanem – képletesen – ünnepet rendez hazatérése tiszteletére. Nem a feladathoz vásároltam képet, hiszen a festményt több évvel ezelőtt Rómában vettem. Úgy érzem, hogy most került arra a helyre, ami megilleti.
Hazatérnek a tékozló fiúk? A napokban megtartotta az első óráját a Savaria Egyetemi Központban, pozitív tapasztalatokat szerzett?
Szerintem elsősorban az a fontos, hogy a hallgatók az óra végén milyen benyomásokkal gazdagodva léptek ki a terem ajtaján, beteljesültek-e a várakozásaik. Harmincnál is többen voltak, amit viszonylag magas számnak tartok. Főleg elsőévesekről van szó, de nem csupán bölcsészekről, hiszen mindhárom szombathelyi karról jöttek. Bíztatás nélkül mertek kérdezni, jó kérdéseket tettek fel, nyitottságot, otthonosságot tapasztaltam a részükről, holott nem mindegyikük katolikus és nem mindenki gyakorolja a hitét.
Milyen kérdéseket tettek fel a hallgatók?
Például az örökösen feszítő dilemmával kapcsolatosakat: hinni vagy tudni? Elmondtam, hogy a hit és a tudás nem versenytársak, hanem két, Isten áldal adott adomány, s mint ilyenek, nem hatnak egymás ellen. Néhány hallgató jártasságot szerzett a különféle bibliafordításokban, ezekkel kapcsolatosan is érdeklődtek.
Rá kell kérdeznem, mert feltűnő: mióta beszélgetünk, folyamatosan izeg-mozog a székén. Azért van ez, mert jobban szeret állva beszélni?
Igen, ezt jól látja. Hét éve tanítok, s az első percektől kezdve fontosnak tartom, hogy ne legyenek unalmasak az általam tartott kurzusok. Számomra az érdektelenségbe fulladó órák azokhoz a tanárokhoz kötődnek, akik a katedránál ülve monoton hangon mondták el az anyagot. S hiába voltak nagy tudásúak, így élvezhetetlenné vált az oktatás. A kurzusom ráadásul ebédidő után kezdődik, ezért a hallgatók ilyenkor törvényszerűen bekövetkező álmosságát is le kell győznöm. A mozgással is igyekszem fenntartani a figyelmet.
Azt egyébként le sem tudná tagadni, hogy tanár, fiatal kora ellenére szinte sugározza ezt. Vagy nem is biztos, hogy itt a tanár a jó szó…
Elsősorban nevelek, ebből következik, hogy oktatok. Ezt nem titkolom. És nem is titkolhatom! Bármilyen életállapotot választ valaki, legyen akár szerzetes, pap vagy tanár, neki a nevelés a feladata. Az ő életének olyannak kell lennie, amiből a diák megtanulhat emberré lenni. Ez úgy lehetséges, ha az, aki a szószéken vagy a katedrán áll, az úgynevezett hétköznapi életben is ugyanúgy viselkedik. Így válik hitelessé, követendő példává.
Ön miért éppen ezt az életállapotot választotta? Egy ösztöndíj révén három évig Rómában tanult. Fel sem merült, hogy ott marad?
A csábítás elől senki nem tud elmenekülni. Rómában megtapasztaltam, hogy külföldön rengeteg lehetőség adódik. De én a magyar egyház kötelékében vállaltam szolgálatot, ezért nem volt kérdés, hogy tanulmányaim végeztével hazajövök.
Milyen volt ott lenni?
Hatalmas élményt jelentett, hogy megtapasztalhattam az egyház egyetemes voltát. Sok pápai egyetem található a városban, nagyon jó szakemberekkel. A jezsuiták egyetemén tanulhattam, amelynek hallgatói (néhány ezren voltunk) a világ 160 országából érkeztek. Válogatott oktatói gárda alkotta a tanári kart. Jó volt ezekkel az emberekkel együtt gondolkodni, tudományos munkát végezni.
Itthon mi jelenti a kihívást?
Rómában nem végeztem papi tevékenységet, alapvetően tanulmányokat folytattam. Igaz, a városban tanuló magyar ösztöndíjasok csoportjával foglalkoztam, valamint a szünetekben Dél- és Észak-Olaszországban plébániákon vállaltam kisegítést. Szellemi képzésről szólt ez a három év, én pedig azért szegődtem az egyházhoz, mert szolgálni szeretném az embereket. Ezt a maga teljességében itthon tudom végezni.
Most például nem ez a munkája.
Valóban, nem klasszikus lelkipásztor vagyok. Viszont nagyon izgalmas helyzet állt elő, hiszen a tanításban, az egyetemi lelkészségben el kell felejteni a sablonokat. Ide senki nem jön be keresztelőt, esküvőt vagy temetést kérni.
Ez inkább félelmetes vagy doppingolja?
Eleinte félelmetes volt, hiszen a kihívásoknak nem lehet a rutinra hagyatkozva megfelelni. De nem esek kétségbe. Mindig szerettem az ilyen jellegű megmérettetéseket. Nagy kihívás, hogy ebben a helyzetben megtaláljam a küldetést és a küldő akaratát. Lehetőleg nem egyedül, hanem több hasonló gondolkodású emberrel karöltve. Vannak már jelek, és vannak olyan emberek is, akikkel ez megvalósulhat.
Hogy fér bele az idejébe ez a sok tevékenység? A SEK-en egyetemi lelkész, oktat (nem csak itt, hanem a Győri Hittudományi Főiskolán is), Bibliaórát szeretne tartani a könyvtárban, a POTE szombathelyi tagozatának hallgatóival is vannak tervei.
Akkor érezném magam rosszul, ha nem töltené ki a napomat a papi tevékenység. Természetesen fontos a pihenés, a fizikai és a szellemi rekreáció. Sokat olvasok, minden nap egy órát futok; ezek a tevékenységek azt szolgálják, hogy képes legyek megfelelni a gazdám elvárásainak.
Miért éppen gazdámnak hívja Istent?
Isten számomra nem fogalom, hanem személyes kapcsolatot ápolok vele. Tudom, hogy ebből kifolyólag vannak elvárásai, igényei velem szemben. Ha sarkosan akarok fogalmazni, akkor azt mondom, hogy csak neki szeretnék megfelelni.
Egy ideje azon gondolkodom, hogy miért éppen dogmatikából doktorált. Nem úgy látom, hogy vaskalapos, merev ember.
A dogmatika a teológia szíve. Sokan rugalmatlan, száraz tanításnak hiszik. Én egy izgalmas területét választottam, az élő és élhető részét, szentségtannal foglalkoztam a doktori munkámban. Konkrétan azzal, hogy a különféle pogány kultúrák beavatási rítusai miképp hatottak a keresztény beavatási rítusokra, a felnőtté válás szentségeinek rítusára. Egy német teológus munkásságán át vizsgáltam, hogy melyek azok a szimbólumok a görög és a pogány vallásokban, amelyeket, vagy amelyekhez hasonlókat a kereszténység is használ.
A SEK-en Kereszténység a kultúrák válságában címmel tart órát. Az, hogy az egyes kultúrák mostanra válságba jutottak, egyértelmű, de nincs-e a kereszténység is válságban?
Nagyon szelíden kérdezett. Úgy gondolom, nem a kereszténység vagy a katolikus egyház került válságba, hanem a keresztény ember, aki beéri a pillanatnyi örömökkel, akinek a boldogságát a fogyasztás mértéke adja, és aki a másokra támaszkodó önzésében csak a maga hasznát keresi. Ennek fényében érthető, hogy emberi arcának köszönhetően a világ bizonyos pontjain – főleg Észak-Amerikában és Európában – hiteltelenné vált vagy válik az egyház.
Mi viszont Európában élünk. Miképp tudja így a katolikus egyház magához vonzani a tékozló fiúkat?
Az európai kultúra jelenleg – II. János Pál pápa megfogalmazása szerint – a halál civilizációja, hiszen az európai uniós törvényhozás az abortusz és az eutanázia liberalizálásával az emberi élet elejét és végét is kikezdte. A tízparancsolat mindegyik parancsát leszavazták az európai nyakkendős urak és kosztümös hölgyek. A kereszténység az élet védelmében megfogalmazott küldetés. Úgy vélem, a jövőnket a férfi és a nő szeretetén alapuló családra, és a munkára építve tehetjük sikeressé. Természetesen ennek a sikernek nem az a fokmérője, szerepeltünk-e valóságshow-ban, hanem, hogy képesek vagyunk-e szeretet adni, illetve befogadni, és örömmel végezzük-e a munkánkat. Ugyanez a két alap igaz az egyes országok eredményességével kapcsolatban is. Az egyház felfogása szerint minden más élet-, család- és jövőkép a józan ész határain kívül található, amelyekkel nem tud dialógusba kerülni. Az egyháznak, és egyetemi lelkészként nekem is az a feladatom, hogy az emberek belássák, tévútra a visz a józan ész ellen történő cselekvés. Egyébként úgy tapasztalom, Európa a tisztulás útjára lépett, mert egyszerűen nem tud mást tenni, ha meg akar szabadulni mindattól, amiknek a foglya lett. Érdemes ezt a kérdést a tudományok oldaláról is megválaszolni. A természettudományok mai napig tartó robbanásszerű fejlődésével dialógusban meg tud fogalmazni üzeneteket a kereszténység, és ez kötelessége is.
Ha Rembrandt képével kezdtük a beszélgetést, fejezzük is be ezzel. A festmény „most került arra a helyre, ami megilleti”, ahogy fogalmazott, de mi a helyzet a festmény tulajdonosával? Szándékosan nem teszem fel világosan a kérdést, reagáljon rá úgy, ahogy önnek tetszik.
Természetesen időnként én is tékozló fiú vagyok, aki el-elcsatangol az atyai háztól, majd hazatér. Ezek jelentik a mindennapos megtérés feladatát. Másrészt papként, amikor én ülök a gyóntatószékben, irgalmas atya is vagyok, aki hazavárja a gyermekét. A történetben van még egy idősebb fiú, aki nem nézi jó szemmel, hogy az atyai örökséget eltékozló gyermeket ilyen fogadtatásban részesítik. Ő ott van az atyai házban, s bár végzi a teendőit, de nem jó lélekkel. Mindhárom szereplő bennünk van, de hogy éppen melyik bőrébe bújhatnánk, azon múlik, mennyire tudunk ráhangolódni az Istenre.