Kikötőt vesztett kompország bolyongása

„Kompország, Kompország, Kompország:
legképességesebb álmaiban is
csak mászkált két part között:
Kelettõl Nyugatig, de szívesebben vissza.”
(Ady Endre)

 

Pár éve lehetett, amikor egy szombathelyi koncert után sikerült néhány pohár bort közösen lecsúszatni az egyik méltán népszerű alternatív zenekar méltán népszerű énekesével.

„Megmondom mi itt a baj – túrt a hajába hajnaltájt a méltán népszerű énekes.
  - Ha Ausztriában megállít a rendőr, hogy gyorsan mentél, megkapod a csekket és befizeted. Tiszta ügy.

Ha Ukrajnában megállít a rendőr, beleteszel a jogsiba egy papírpénzt és el van sikálva a dolog.

Magyarországon viszont soha nem tudod pontosan mi van. Ha beteszed a papírpénzt, lehet, megúszod egy kétezressel a dolgot, de lehet, iszonyúan fel leszel jelentve hatósági személy megvesztegetéséért.

És ez a bizonytalanság, ez a lebegés kurvára stresszel mindenkit” – mondta a művészember, és hörpintett egyet a tájjellegű vörösborból, amitől nagy valószínűséggel neki is úgy fájt másnap reggel a feje, mint az enyém.

Nos, a magyar politika az elmúlt két évtizedben kétségkívül keveset tett azért, hogy csökkentse a lebegésből származó bizonytalanságunkat, ellenben sokat azért, hogy tájjellegű vörösbor nélkül is fájjon a fejünk és rossz legyen a szánk íze.

Az ország legújabb kori történelmének irányvonala ugyanis az égvilágos semmi értelmes rajzolatot nem ad, olyan, mintha egy hajó ide-oda járna egy nagy, holtágakkal teli folyó partjai között, de jóval azelőtt, mielőtt kikötne valahova, elindul egy újabb, bizonytalan irányba.

A hajó kapitányát jelenleg Orbán Viktornak hívják, az irány talán kelet, vagy a fene sem tudja.

Még mielőtt valaki lelkesen keblére ölelne vagy kést vágna a hátamba, kérném, görgessen és olvasson tovább.

Orbán Vikornak sajnos teljesen igaza volt abban, hogy Magyarország nyugati irányban való hajózása meglehetősen idealisztikus.

A fennen hirdetett szabadság, testvériség és egyenlőség eszménye ugyanis leginkább azt jelentette, hogy néhány kiváltságos testvér szabadon garázdálkodott a fedélzeten, és miközben alig-alig voltak, akik az evezőket húzták, a fedélzet tele volt potyautassal.

A hajó elvileg ugyan nyugatnak tartott, a hangulatot viszont csak az elkótyavetyélt vitorlák árából vett rum tartotta fenn, és az sem sokáig. Igaz, volt egy társaság, akik teli tüdőből dicsőítették ezt a különös szabadságot, és most is fáj a szívük érte.

De ez csak egyik probléma.

Mert ha hiszünk abban, hogy a tisztek lecserélésével, új vitorlák beszerzésével az irány mégiscsak tartható lenne, sajnos joggal feltételezhetjük, hogy mire a nyugati partra vánszorognánk valahogy, az ottani kikötők zömét már vagy romokban találnánk, vagy kulcsra zárva, fallal körülvéve.

Merthogy ebben a pillanatban úgy tűnik, és ebben igaza van Orbánnak, csak nehéz kimondani, hogy a nyugati értelemben vett demokrácia, ideértve annak gazdasági vetületét, elveszíteni látszik a partit a féldemokráciák és a féldiktatúrák ellen.

Magyarázat lehet, hogy a 21. század emberét láthatóan jóval kevésbé érdekli a szólásszabadság, minthogy legyen iPhone-ja, a versenyt meg úgy képzeli, hogy igyekszik minél olcsóbb ázsiai munkaerőt találni, miközben ő lógatja a lábát.

Hát persze hogy előbb-utóbb bedől a cucc, és ennek a bedőlésnek már kellően fenyegető az árnyéka.

A keleti irány - ahol az állam megmondja a tutit, ha már egyszer a tutyimutyi polgárok csak a vállukat vonogatják és a markukat tartják - nem tűnik akkora hülyeségnek.

Még akkor sem, ha néhány reneszánsz szív – köztük az enyém is – erősen hasogat.

Ebbe keleti irányba áramvonalasan illeszkedik aztán az alkotmány átírása, az államosítások, a kormányhivatalok, a közfoglalkoztatás, a matatás az igazságszolgáltatás, a média és az oktatás körül, a kínai és az azeri nyitás.

Ha nem akarjátok magatokat megszervezi, majd megtesszük helyettetek – szól az üzenet.

Indul hát a hajó keletnek, csakhogy elnézve a tisztek navigációs képességét és az utasok fizikai és mentális állapotát, az áhított kikötő végtelenül távolinak és ködösnek tűnik.

Ami persze nem nagy újdonság errefelé.

Talán csak az a kérdés, hogy meg lehet-e ezt szokni.