Ákos ezúttal Ákost állította színpadra? – Teltházas Karcolatok 20-koncert Szombathelyen is (képgalériával)

Képgaléria.

Ákos – ahogy a Karcolatok 20 című, tavasszal kezdődött turnéja összes eddigi állomásán – Szombathelyen is teltház előtt lépett fel. A jegyek ezúttal is egy–két nap alatt elfogytak, úgyhogy az Agora már eleve azzal a megjegyzéssel adta ki a decemberi programajánlóját, hogy a koncertre minden belépő elkelt.

Nagyjából itt pontot is lehetne tenni a cikk végére,
mert ha valaki (csak szólóban) két évtizede van a pályán, folyamatosan alkot, lemezeit viszik, mint a cukrot, koncertjei alkalmával a legnagyobb csarnokokat is megtölti, akkor annak a munkásságán ugyan lehet fanyalogni, csak nincs semmi értelme. A fanyalgók csinálják utána.

Úgyhogy ezen a ponton felmerül a kérdés, hogy mi is a tétje ma, 2013 végén egy Ákos-koncertnek?

Számomra például az, hogy képes leszek-e az eddigieknél jobban megkedvelni Ákos zenéjét (őt magát?), vagy marad az eddigi állapot.

Az eddigi állapot pedig az, hogy a bonanzás időszakot egyszerűen nem szerettem: egyrészt ahogy meghallottam az Induljon a banzáj!-t vagy éppen a Jelet, nem vitatva, hogy a műfajukban egyébként hatásos dalokról van szó (Hauber Zsolt tudott slágereket írni), mindig a Depeche Mode ugrott be, másrészt a DM sem volt a szívem csücske. Aztán a ’90-es években, amikor Ákos némileg rockosabbra és főképp egyénibbre vette a figurát, egészen jól szórakoztam dalai nagyobb részén. A 2000-es évektől ugyan minden albumáról tudok olyan számot mondani (kettőt–hármat), amely betalált nálam, de összességében túl soknak érzem a pátoszt, a kiszámítottságot, a didaktikusságot, vagy éppen a direkt politikai utalásokat, és valahogy fárasztónak a lemezeket, ezért például képtelen vagyok az albumait egyben meghallgatni. Mindebből talán kitűnik, hogy Ákosnak főképp a rockosabb, valamint a líraibb énjét tudom befogadni és élvezni.

Úgyhogy szombat este vegyes érzelmekkel indulok el – életem első – Ákos-koncertjére.

Amikor a nyolcórai kezdés előtt egy és negyed órával eltekerek a sportház mögött, hallom, ahogy a zenekar éppen a Végre című dalt próbálja. Megállok egy percre. A ház dübörög, Ákos pedig küzd a magasabb hangokkal – és fájóan alulmarad. Én pedig még a Fő térnél is dúdolgatom: „Végre. / Most, hogy végre látlak, / van kire gondolnom. / Végre. / Ha meg nem is kívánlak, / azért lesz miről álmodnom.”

Nyolc előtt néhány perccel újra a sportháznál vagyok, a bejárat előtt két hatalmas sor kígyózik. A kapuk előtt egy férfi magasra feltartott koncertjegyet szorongat, a belépő mellett egy papírra felírt „JEGY” szó jelzi, hogy eladná. Kísértést érzek, hogy megkérdezzem, mennyiért kínálja, illetve miért akar megszabadulni tőle, de mégsem teszem, mert az információk hátha lerombolnák az illúziót még a koncert előtt; az olyan sztáros, hogy valakinek, a koncertjére pár óra alatt elfogynak a jegyek, de a műsor előtt számító jegyüzérektől – aranyáron – azért hozzá lehet jutni még néhányhoz.

A kétrészes, háromórás koncert kezdési időpontja után tíz perccel a közönség fel-felerősödő tapssal hívja színpadra a zenészeket. Akik aztán öt perc múlva – Ákossal együtt egyelőre hárman – meg is jelennek és elkezdik a műsort. A koncert első harmada főképp lassabb, ritkábban vagy eddig egyáltalán nem játszott dalokból áll, közöttük Ákos történeteket mesél, amelyeken jókat derül mindenki.

A zenész Szombathelyt módszeresen Savaria helyőrségnek nevezi, nem véletlenül, hiszen Ákos itt töltötte katonaéveit, s 1986-ban itt született „nyomás alatt” a később, a turnéval ünnepelt Karcolatok-album révén sikerré vált Keresd meg a lányt című dal.

Ákos egyébként a húsz évvel ezelőtti korszakot „boldog és romlatlan időszak”-nak tartja, olyan időszaknak, amelyben „a pletykák terjedéséhez még találkozni kellett”. Egyik ilyen pletyka a Játsszuk el című számmal kapcsolatos, nevezetesen az, hogy a zenész szkinhed. „De melyik dalomról nem kezdtek el pletykák keringeni?” – teszi fel aztán a kérdést a rajongók nagy derültségére. A Bonanza Banzai feloszlásáról szóló pletykákkal kapcsolatban pedig azt mondja, azok „igazak, csak nem találkoznak a valósággal”. Ennek ékes bizonyítéka, hogy a Karcolatokon egy bonanzás zenésztárs, nevezetesen Hauber Zsolt-szerzemény is helyet kapott. A zeneszerző e dal erejéig a szombathelyi koncerten is fellépett (hú, de jól szólt).    

Ákos ezen rövidebb-hosszabb történetek által szerethetőbb, lazább, bár mintha erőltetett és mesterkélt is lenne. Utóbbit erősítik a „hat év előtt” típusú megfogalmazások, és a többi között a „műszékelyül” előadott, egyébként alapvetően szintén mókásnak szánt jelenet.

Ugyanakkor profin, érzékenyen reagál a közönségre, ha érzi, hogy a bolondozásnak helye van, akkor bolondozik, méghozzá nem is feltétlenül kényszerből, hanem úgy tűnik, ő is jól érzi magát ebben a szerepben.

Igen, talán ez is a „baj”, az egész sokkal inkább tűnik Ákosnak, mint az eddigi színpadon megjelenített karakterei, de a mélyén mintha ez még mindig szerep lenne, annak érdekében, vagy talán annak eredőjeként, hogy a mérnöki pontossággal megtervezett műsor összes eleme üssön. Csakhogy ez a két dolog olyan viszonyban van egymással, mint a tűz és a víz. Vagy csak Ákos tényleg nem mindig tud maradéktalanul felszabadulni. Esetleg mindezek együtt igazak.

Na, mindegy, ugyanis mindezek ellenére Ákos olyan arcát ismerem meg, amely pozitív irányba árnyalja a fejemben róla kialakult képet. Bár itt is bejön, hogy most meg talán sok a jópofaságból. Fura ez, mert például a zenésszel készült interjúk is arról tanúskodnak, hogy Ákos nem az a faarcú „mérnök”, akit a koncertekről, klipekből ismer a közönség, hanem tud jófej is lenni. Persze Ákos nem véletlenül megosztó személyiség..

A szünet utáni második részben már a pörgősebb, slágeresebb daloké a főszerep. Amikor valaki megkérdezi a technikusok egyikétől, hogy ez az etap milyen hosszú lesz, a férfi azt válaszolja, hogy körülbelül 70 perc, de az időtartam attól függ, Ákos mennyit beszél a számok között.

Nos, alig beszél, egymást követik az ismertebbnél ismertebb szerzemények. A sodró lendületű dalok közül e sorok írójának a Girl int he Cafe, a Tanulékony szörnyeteg és az Átkozz el, a líraibbak közül a Lámpagyújtogató dala, a legújabb, Tengermoraj vagy éppen a korábban Janicsák Vecával duettben is előadott Érintő volt a top 3-ban. Jött persze a Végre is, hibátlanul előadva.

Természetesen ahogy az egy Ákos-koncerten lenni szokott, ezúttal sem abban a változatban csendülnek fel a számok, amelyeket eddig ismerhettünk. Végül pedig – már 11 óra után – jön az Ilyenek voltunk, amikor a közönség nagy része már feláll és a színpad előtt csoportosulva önfeledt bulizással fejezi be az estét.

S hogy 2013-ban mi a tétje egy koncertnek Ákos számára? Ugyan direktben nem beszél erről, de azt még a műsor első harmadában elmondja, hogy a Karcolatok 20-koncertsorozat egyes állomásaira szóló jegyeket a közönség körülbelül 48 óra alatt megvásárolta, s a siker akkora, hogy több helyszínen egy helyett két teltházas koncertet adott. Megfogalmazása szerint ez olyan bizalmi viszony, amelyet ritkán tapasztal meg egy zenész, ebből következően egyrészt serkenti a tettvágyát, másrészt óriási nyomást helyez rá.

„Nem hagyományos közönség–sztár viszony a miénk, hanem dalokon keresztül megvalósuló emberi kapcsolat, ami unikális Magyarországon” – halljuk. A közönség nagy tapssal reagál, én pedig jóval később, már hazafelé tartva a csípős hidegben arra jutok, hogy újra nekifutok Ákosnak. És már azt is tudom, hogy a koncertfelvételeivel fogom kezdeni. Csak ne „komédiázzon” olyan sokat.

Értékelés: 8/10