Presser csak a barátságig jutott a szombathelyi közönséggel

 
Nem tudom már, hol olvastam, de az biztos, hogy azzal az Omega-koncerttel kapcsolatban írták, amellyel megalakulásának 50. évfordulóját ünnepelte az együttes, hogy az efféle koncerteken soha nem a zene a legfontosabb, hanem a történelem.
 
Kimondva-kimondatlanul a péntek esti Dalok régről és nemrégről címet viselő Presser-koncert is valami hasonló összegzés volt. Hiszen a zenész több mint négy évtizedes pályafutásának dalaiból válogatta össze a repertoárt, azzal a szándékkal, hogy minden egyes szerzői, előadói korszakából ízelítőt adjon.

 
Amikor a sportház felé tartok, az jut eszembe, hogy számomra, aki a rendszerváltás után, a Viva Tv és az eurodiszkó évtizedében kezdtem felnőtté válni, Presserről az elsők között például 1994-es szólólemeze, a Csak dalok és a rajta szereplő Rozsdás szög, vagy éppen Hevesi Tamás ugyanebben az évben megjelent LGT-dalok című albuma jut eszembe, meg az Ezt egy életen át kell játszani. Vagyis az az időszak, ami rég túl van a „nagy” Omegán, LGT-n, a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválon és a Padlás musicaleken, és akkor már nem is volt meghatározó, főleg nem trendi.
 
Csakhogy Presser előbb-utóbb észrevétlenül beszivárog az ember életébe, legyen szó a Gyöngyhajú lányról, a Neked írom a dalról, a Fényév távolságról vagy éppen a nemrég Rúzsa Magdinak írt Egyszerről , hogy csak a legpopulárisabb számokkal példálózzunk. Olyan, mint a nemespenésszel érlelt sajt: azt is ritkán élvezi egy tizenéves, de a tudatalattija azt súgja neki, hogy jóféle étekről van szó, amely toronymagasan a Trappista felett áll, ezért újra és újra harap belőle, ha nem is többet, csak egy-egy falatnyit, majd idővel (ahogy ő maga is „nemesedik”) egyre inkább rákap az ízére.
 
Ő maga énekli a Szerelem jó, a szerelem fájban, hogy aki szakállal hordja a szemüveget, biztos nagy tudósa a léleknek. Tényleg az.  

Presser így nem csak a ’70-es, ’80-as, ’90-es, 2000-es években volt jelen az emberek mindennapjaiban, hanem 2013-ban is aktuális, s olyannyira nem csak történelem, hogy a nagyjából háromnegyed háznyi közönség összetétele alapján kijelenthető, a nem csak mutatóban jelen lévő tizen- és huszonéveseket éppen úgy érdekli, mint a középkorúakat és az ötven felettieket.

 
És – idén 65 évesen – ugyanolyan energiával zenél, mint évtizedekkel ezelőtt. Az már csak hab a tortán, hogy ugyanúgy néz ki, mint ahogy kinézett 20 vagy 30 éve.
 
Amikor tíz perccel a meghirdetett kezdési időpont után (megint ez a szó) nemes egyszerűséggel a puritánul berendezett színpadra lép, meghajol, aztán leül a zongora mögé, majd játszani kezdi a Celofán nap, meg a papír holdat, nem mellesleg szerintem jobban, hatásosabban, mint ahogy az az albumon hallható, az első hangtól megragad, és egy-egy röpke hullámvölgyet kivéve nem is ereszt a két és fél órás koncert végéig.
 
Az est koncepciója, hogy a dalok ugyanúgy szólaljanak meg, ahogy megszülettek, tehát egy szál zongorán. Ami nem veszélytelen mutatvány, hiszen a zenész mögött nincs zenekar, ami adott esetben kisegíthetné, pótolhatná a hiányosságait. De ebben az esetben szükség sem lenne rá, bár a szokásához híven visszafogott szombathelyi közönség feladja a leckét a zenésznek. Ám erről majd később.
 
A Dalok régről és nemrégről nem új műsor, hosszabb-rövidebb kihagyásokkal, a dallistát időnként módosítva Presser évek óta járja vele az országot. El is meséli a történetét: minden ott kezdődött, hogy kitalálta, a Vígszínház házi színpadának 150 néző befogadására alkalmas padlásán egyetlen zongora segítségével megmutatja, hogyan dolgozik egy színházi szerző. Ebből született a mai napig tartó koncertsorozat.
 
A történetmesélés is a koncert része. Bár, mint mondja, a dalok többségének nincs története, ami nem probléma abban az esetben, ha jó dalokról van szó. Ezek pedig bitang jók.
 
A „sztorizós” blokkokból megtudjuk például azt, hogy a Képzelt riport… idén 40 éves, most újra játssza a Vígszínház. Másik jubileum: a Padlást 25 éve játsszák. „Mindebben egyetlen említésre méltó érdem van, hogy mennyire régen voltak ezek a bemutatók” – teszi hozzá.
 
Azzal a felütéssel, hogy ezzel nem lehet dicsekedni, elmondja, hogy a Vinnélek, vinnélek című dal azért szerepel a műsorban, mert bár – ahogy a zenészek az ilyen számokat hívják, ha nem ők, hanem valaki más írta őket – kétakkordos, azaz primitív szerzemény, de valójában három akkordból áll, és az Esti Hírlap egyik újságírója szerint forradalmi a harmóniavilága. Presser emlékeztet rá: írt egyakkordos dalt is (És jött a doktor), így már csak egy nullaakkordos komponálása van hátra.
 
Kiderül még, hogy ha zenekarral áll a színpadra, nem szeret úgy fogalmazni, hogy a zenekar kíséri, hanem azt mondja, együtt muzsikálnak. Valamint azt is elárulja, hogy számára a West Side Story a legtökéletesebb zenemű, amiben „minden hang a helyén van”; a musical keletkezésének szubjektív történetét egyik szólóalbumán Majd Leonard címmel énekelte meg.
 
Pár dal után bekapcsolódik a zenélésbe az első vendég, Szabó Tamás, aki előbb csak a függöny mögül szájharmonikázik, majd kilép a rivaldafénybe, és valami olyan összhangot sugározva erősítik egymást Presserrel, hogy leesik az állam attól, amit kihoznak a két hangszer+ének kombinációból.
 
Nem sokára jön a másik vendég, Falusi Mariann, akit Presser úgy konferál fel, hogy „Róla mondhatnék minden szépet és jót, de inkább hallgassák”. Igaza van. Tökéletes előadás, sehol egy hamis, bizonytalan hang vagy üresjárat, annak az érzésnek sincs nyoma, hogy az egyébként nehéz dalok kifognának az énekesnőn, úgyhogy még csak gondolatfoszlányként sem jut eszembe a Pa-Dö-Dö.
 
A koncert csúcspontja, amikor mindhárman a színpadon vannak, holott ezek a számok nem ismerősek számomra, nem is slágerek vagy populárisak, mégis első hallásra működnek, a hatásuk alá kerülök, és láthatóan a többiek is így vannak ezzel, annak ellenére, hogy ennél a blokknál nem mindig kifogástalan a hangosítás.

 
A közönség amellett, hogy élvezi a műsort, nehezen nyílik meg. Presser először a koncert első harmadában egy szerelmes dallal akarja megénekeltetni a rajongókat, de kevés sikerrel jár. Megjegyzi, tisztában van vele, hogy az együtt éneklés bizalmi viszony, szerinte lesz ez még jobb is.
 
Legközelebb a koncert utolsó harmadában próbálkozik ugyanezzel, az eredetileg Kern Andrásnak írt Te majd kézen fogsz és hazavezetsz című számmal. Azt mondja, az egyik sort (Milyen jó nekem, hogy vagy nekem) mindenki énekelje vele, közben pedig gondoljon arra, akibe szerelmes. Ha itt van vele az illető, akkor énekelje neki. A végeredmény nem sokkal jobb, mint korábban. „Ezt úgy kell énekelni, hogy működjön” – mondja Presser, aztán elkezdi a Ringasd el magadot, amihez viszont szinte egy emberként csatlakozik mindenki. A szombathelyi közönségnek ezen az estén jobban megy a magány, mint a mély érzelmek.
 
Pressert többször visszatapsolják. Az utolsó dallal aztán úgy sikerül az együtt éneklés, ahogy azt a zenész elképzelte: az Ugye, mi jóbarátok vagyunk refrénjét gátlások nélkül fújja vele fiatal, középkorú, idősebb egyaránt; úgy tűnik, a barátság olyan bizalmi viszony, amivel lehet tudnak mit kezdeni. A szívhez kapcsolódó mélyebb érzelmeket pedig legközelebb talán majd jobban sikerül kimutatni.