József Attila szeret, szenved, nélkülöz, és ezen érzelemszélsőségek között csapongva magára vállalja az embert sújthatókat. A sárvári Koncz János Zene- és Művészeti Iskola Ma’mint’Ti színjátszó-csoportja adott elő a poéta verseire épülő Költészet napi műsort „Az Isten itt állt a hátam mögött s én megkerültem érte a világot” címmel a megyei könyvtárban. Híven a megidézett szerző lelkialkatához és a szenvedélye intenzitását is méltón visszaadva. Tegye fel a kezét, aki tudja: Tegnap volt a költészet napja.
Ritmust adó tárgyi világ
Várván a műsorkezdésre, a színjátszótér – merthogy nem puszta versmondással volt dolgunk, mint hittük – több pontján különböző hétköznapi tárgyak fogadták a megjelenteket. Pakli kártya, barna ragasztószalag, gyűrött papírok, kő, ormótlan csavar, felhúzható játékautó, üdítős doboz, irattartó mappa, lábos, kisolló, csésze és hozzá gyufák stb. Amik így elég funkciótalannak tűntek, de hamar kiderült, mire szolgálnak. Ritmust csiholnak, ráznak, morzsolnak, koccintanak elő belőlük, a gyufa pedig amellett, hogy serceg, időlegesen fényt is ad.
Besétálnak a középiskolás fiúk és lányok, majd lekucorodva a nekik rendelt tárgy mellé, a hol kórusban kántált, hogy személyekre szakadozó versrészleteket kísérik így. Közel húszan. Mindahányuk mint potenciális József Attila. Némely lányok mezítláb, kettejük hófehérben, más mindenki sötét ruhában. Azonosulásra tett próbák: körtefa vagyok, szén és vas, amikor verset ír az ember.
Szerelmi hatás alatt
Aztán felállnak és nekünk háttal középen összegyűlve „előreadják” a „Kedves Jocó” kuglerre vágyódó versfaragó fiúcskáját, aki az egyetlen nem középiskolás közöttük. Mígnem szétdől az embergúla és felcsendül, hogy „két napja nem ettem…” és hogy „egyedül voltam én”. Mindez már a terem másik sarkából induló zongorakísértettel. Ami egyben a szerelmes József Attila színre lépését is jelenti. A „mintha szívem szíved volna” sor már a lassan párokba rendeződő fiú-lány-csokrok szájából hangzik el.
Igen, az Ódáig visz mindez, ahol a szavakkal susogó kórus „segíti” körben a középen álló magas lángon égő kettőst: „az égről a fényt leszakítja”. És az egymáshoz háttál dőlő fiú-lány párosokkal jönnek az idilli, boldogságos pillanatok – kölcsönösséget sejtetőn. A József Attila utolsó életévében fontos szerepet betöltő Flórát név szerint is említve. Hanem a valamivel örökké viaskodó költő minden átmenet nélkül haraggal kitör, hogy „a nők fulladjanak meg!” Idővel tompul a dühe, a bábuk közt elalvó hangyáról vizionál és az egyes szereplők között körbe kezdenek járni a szavak.
Kedélyhullámzás
Mígnem menetoszlopszerűen feláll mindenki és a síneken kattogó vonatkerekek hangját utánzó masírozásba kezd: „felkölteni Budapestet”. Mi meg már József Attila közismert tragikus végével a kurtának tűnő előadást is elzárnánk, de ebben szerencsére tévedünk. A nagyobbaktól és e nagyobbak között ide-oda vetődő-vetődtetett szőke kisfiú aztán elesik és a Mamáért kiált. Hogy aztán – mint menetrendszerűen mindenkiben – benne is szitkozódón csalódjék, pedig előbb még mesevilággá színesíti a mosónői miliőt.
Érthető hát, ha nekünk szegezi a kérdést a tisztesség dolgáról, mivel egymindegy számára, mint dönt: „Kiterítenek úgyis!” És ismét önellentmondásba keveredik magával, ahogy a bizonyára elfoglalt Istent hívja társnak , hogy nézze őt és a reá jussként küldött kínok jogossága fölött kérjen újabb elbírálást. Míglen játékossággá csitul a kétségbeesése. A Születésnapomra című költeményében nemcsak hogy új, addig nem használt versformát teremt, hanem még frivol könnyedséggel is mókázik a sorsán.
Csillagfénnyé csitul
És ha már e sorok között Nincsen apám címmel megemlítődik a Tiszta szívvel, erre a népzenei egyszerűségű versre lépnek tovább a színjátszók. Előbb szólóban, majd kórusban zengik. Miközben a korábbiakról hátramaradt, a szélen magányosan egy széken ülő Attila egyre veszettebbül üvöltözi oda a többieknek a már nem az Istenéhez szóló „Itt vagyok!”-jait. Lenyűgöző erővel ható percek ezek!
Végül mindenki visszahelyezkedik az eredeti pozíciójába, amit a padlón a kezdeti helyükön hagyott ritmuskeltő tárgyak jelölnek. És kísérőként meg is szólalnak újra. Hiszen női szájból elrebegésre kerül a (popzenében talán legszebben megidézett) Reménytelenül. Hogyha egyszer már senki nem hajlandó erre, hát a „semmi ágán” ülő szívéről azt hazudja, hogy „köréje gyűlnek szeliden / s nézik, nézik a csillagok.”