Szenkovits Péter írása (teremtuccse.blogspot.hu).
„…a Menyegző alá odagondolhatják a
következőt: Írtam a romlás és a
romboltatás ellen, minden visszavonó erő
ellen, az ifjúságért” (Nagy László)
Nagy László (1925-1978) minden idők egyik legnagyobb hatású honi költője. Az ő verseiből összeállított műsorát adta elő a magyar kultúra napja alkalmából vasárnap délután a Veszprém megyei Iszkázon - nyíllövésre Vas megye határától - a géniusz-lírikus szülőházában Torma Mária Radnóti-díjas, Latinovits-díjas előadóművész, Versben bujdosó címmel.
Egy-egy versszakot olvastunk föl a Himnuszból. Nemzeti ódánk most elsősorban a borzalmas buszbaleset áldozatainak emlékére szólalt meg. Hiszen mindnyájunk testét, lelkét, szellemét ifjaink pokoli tragédiája járja át. Verona immár nem csupán Rómeó és Júlia sorsát idézi számunkra, hanem fiataljaink végzetéről s az itt maradó gyászolók – nép, nemzet - fölfoghatatlan fájdalmáról is szól.
Torma Mária hiteles Nagy László-tolmácsoló. S úgy emelt ki a poéta életművéből részleteket, hogy sikerült sejtetnie, érzékeltetnie az Egészet. Szűcs Miklós hegedűn, Turi András brácsán erősítette az üzenetet.
Nagy László azt tartotta: „A legnagyobb vers is, ha nincs közönsége, csupán félszárnyú madár, nem teljesítheti küldetését”. Torma Mária rendületlenül járja a vidéket, toboroz újabb és újabb Nagy László híveket, miközben gondolkodásra, önismeretre, valóságfeltárásra is serkent. Mint a legnagyobbak, így Iszkáz szülötte is aktuális minden időkben. 1965-ben ekképpen morfondírozott: „Nevezheti-e bárki polgári moralizálásnak, ha felháborodok közönséges kupecek civilizált megdicsőülésén?”. „Ha hatalmam volna, széttépném a protokoll-listákat, mert ha hatalmam volna, se tudnám széttépni az igazi tekintélyeket. Ha hatalmam volna, a bölcsődéktől az aggok házáig biztosítanám az állampolgárok korszerű esztétikai nevelését.”
Torma Mária életre keltette a Köd-konda támadt című versét is: „Köd-konda támadt / rétemre, /virágaimat megette. / Már csak a betű / virágzik, / eredő könnytől / elázik. / Puszta világra / jön a tél, / árváságomra / nincs födél.” A Versben bujdosót: „…versben bújdosó haramia vagy, / kesztyűdet: ötújju liliomodat / kidobod a szimatoló ebek elé, / vallatják, szivárog belőle a vér.”
A híres Menyező-t /annak részletét/ elementáris erővel szólaltatta meg, miközben valamennyi szó/fogalom a helyére került a tiszta értelem s érzelem grádicsán. Legutóbb hasonló intenzitással a hetvenes évek derekán hallottam Győrben Berek Katitól (1930 – Radnóti-díjas, kiváló művész, a nemzet színésze), aki Nagy László harcostársaként rendíthetetlenül járta az országot a költővel. Aki történetesen Bartókról így vélekedett: „Nekem példa és megváltás, mint a legfényesebb árvák: Ady és József Attila. Őt látom a magasban, fehéren izzó haját, a sztratoszférát legyőző szemeit. Tenyerében óra: méri és ellenőrzi a Mindenség zenéjét.”
Torma Mária a „József Attila!” című versét is belénk költöztette: „… Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív /szép szóval a száj!”.
Megrendültünk a kultúra napján s a pokolian szörnyű baleset okozta gyász óráiban, amikor a Ki viszi át a Szerelmet csendült fel: „Létem, ha végleg lemerűlt, / ki rettenti a keselyűt! / S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”.