Volpone megbukott, de ki jöhetne utána?

2017.05.13

Alföldi Róbert fejedelmi rendezése a Weöres Sándor Színházban

Nem sok jóval kecsegtet az Alföldi Róbert rendezte Volpone a Weöres Sándor Színházban. A Charlie Chaplin (1889-1977; színész, filmrendező) csavargó figuráját idéző agyafúrt Mosca/szolga alázatot mímelve nyalja pénzőrült gazdájának, Volponénak az ülepét. Szeretné túlélni a gengszterérát.

S persze józan paraszti eszének, furfangjának, fifikájának latba vetésével erősen, folyamatosan erodálja a gaz(ok) rendszer(é)t. S amikor győzedelmeskedik a kisember, eljön az igazság pillanata, és minden tisztességes halandó számára megadatna a földi paradicsom (de szép!), akkor olybá tűnik (számomra legalábbis), hogy ez a Mosca nem az, akire momentán vár/t/unk. Ő sem (lesz) különb a Deákné vásznánál. A vagyon, a gazdagság, a tőke; az érme, a bankó, a steksz eltorzítja (máris? – majd?). Korpa-ego. Ő sem közösségszolgáló.

Szép kilátások. Ez a mi formánk? Mert ezt érdemeljük?

Ben/jamin/ Jonson (1572-1637; angol drámaíró, költő, színész) szatirikus Volponéja a commedia dell’arte (röviden: rögtönzés) meg a burleszk: bohózat-komédia-paródia szószos elegye Alföldi Róbert tökéletes tálalásában. Naná, hogy friss.

Briliáns a csapat. Jordán Tamás Volponéja gennyláda. A jeles, közkedvelt direktor-művész annyi, de annyi színből keveri ki ezt a mocsadékot! Mosca: Bányai Kelemen Barna. Az alkalmazkodás zsonglőre, emberismerő-bűvész. Agya vágó beretva. Csűr-csavar. Ahogyan azt kell. S amikor révbe ér - hja, kell ehhez azért Volpone mindent, de még azon túl is mindent ide nekem /ahogyan becézik: „Lölő”/ milliárdos kielégíthetetlen nyereséghajhászása -, megrázza magát Mosca. Szívből szeretnénk, hogy ő tényleg a néppel szövetkezzék: a köz boldogulásáért, boldogságáért. Ám mást sejtet…

Amikor s ahogyan Bányai Kelemen Barna Moscája és Csankó Zoltán Corvinója alkut köt, hogy eme asszonyát beküldi (kényszeríti) Volpone ágyába, hogy – ha már másképp nem megy – így kaparinthassa meg a pénzeszsák vagyonát, az megrázó. Csankó Zoltán gyomorforgató alakot gyúr. Nem „csak” ördögi/sátáni lény, hanem az ember/i/séget meg-meggyalázó féreg.

Gátszakadás. Mocsokindulás. Fekáliafolyam.

Hartai Petra fiatal rabszolga-feleségeként (Colombina) vérbeli színjátékos. Szabó Tibor közjegyzőjétől (Voltore) kiráz a hideg, akárcsak Szerémi Zoltán uzsorásától (Corbaccio), aki a fiát taszítaná el (ideiglenesen…) „Volpi” örökségéért. Ivadékaként (Leone) príma: Balogh János. Canina: Bánfalvi Eszter. Minden/ki/ről majd’ mindent tudó dísz-kokott. Elementáris. S lehet, hogy Canina még a legkevésbé szennyezett az egész bagázsban…? Kálmánchelyi Zoltán (bíró), Endrődy Krisztián (tiszt) alázatos szolgálja a frenetikus burleszknek.

A magyar szöveg Spiró György géniuszát dicséri. Kálmán Eszter érdeme a villámgyorsan mozgatható/alakítható (e folyamatosan változó világunkban mily’ praktikus) díszlet és a lézeres érzékenységgel kreált jelmez.

Az Illyés Gyula (1902-1983; költő, /dráma/író) által fordított Volponéban Mosca ekképpen beszél: „De mi, mi vagyunk az érvágó kés, a könnyítés! Mi megmozdítjuk a pénzt, elfolyatjuk a hülyéktől a fúrtagyúakhoz, a pántos ládákból ki az utcára. Minket, a balekkezelés tanult sebészeit illeti a hála azért, hogy a világ még nem fordult föl pénzszorulási gutaütés következtében. Mi rosszat teszek azonkívül, amire a szegénység szorít? Ártatlanok boldogságát én soha szét nem romboltam, tisztességes embereket én soha be nem hálóztam, gyengét én soha meg nem gyötörtem…”.

A hányszor, de hányszor földönfutó, menekülni (csavarogni; hm) kényszerülő embersereg élére vajon állnak-e értü/n/k cselekedni akaró s a legvégsőkig tisztának, tisztességesnek maradó, csavaros eszű Chaplinek/Moscák?

S mi magunk mindent megteszünk-e ezért ?

teremtuccse.blogspot.hu
Szenkovits Péter

Képgaléria a darabról itt.

Fotó: Czika László