A magyarországi stadionépítési láz különösen aktuálissá teszi ezt az élménybeszámolót.
A magyarországi stadionépítési láz különösen aktuálissá teszi ezt az élménybeszámolót, ami egy Londonban élő, egykori szombathelyi lánytól érkezett.
Nehezen indul ez az ajánló, ugyanis nemhogy foci, de még csak sportrajongó sem vagyok, így bonyolult átérezni, milyen az, amikor valakinek (khm, férfiak) az identitását részben egy szín határozza meg. Ha a kis kirándulás a kék színhez nem is hozott közelebb, de a jelenség megértésében talán segített a londoni Chelsea-stadion és múzeum meglátogatása.
Mivel a magyar fociéletben nem vagyok otthon, nem tudom összehasonlítani az angollal. Gondolom, otthon se gondolkodnak máshogy a szurkolók, és azt is gondolom, gondolom, itt nagyobb a tét. Itt a nagy játékosok celebek is egyben, külön kategória a pletykalapokban a „footballer’s wife” (focista feleség), napilapok oldalakon keresztül taglalják az éppen aktuális híreket. Szóval ha valaki Londonban él, nem igazán lehet ellógni ez elől. És hát mit tehetünk, ha egyik szerettünk keményvonalas drukker? Először megtanuljuk a neveket, a liga részleteit, kiket kell utálni, és aztán jöhet a karácsonyi ajándékutalvány.
Ha lúd, legyen kövér, olyan csomagot (Platinum Tour) választunk, amiben ebéd is van.
Ezért 26 (kb. 9500 forint) fizettem tavaly fejenként, de ahogy elnézem, most jóval drágább, 55 font (kb. 20 ezer forint) lenne. Sajnos azt sem tudom, hogy a helyszínen vagy az interneten olcsóbb-e foglalni, viszont ha biztosra akarunk menni, érdemes előre megvenni a jegyeket.
Az ebédet egy közeli étteremben, a „Frankie's Sports Bar & Grill”-ben fogyasztjuk el. A direkt erre a csomagra készített menüről választhatunk, kb. 5-6 féle főétel és 2 desszert közül, ital nélkül, kékbe öltözött szurkolók között. A tisztességes, de nem túl kalandos ebéd után átsétálunk a gyülekező pontra, ahonnan a túra indulni fog.
A túra vezetője 15 éve csinálja ezt, de ha azt mondaná, hogy egy hete, akkor is elhinnénk, olyan lelkes. Rengetegszer utal a csapatra, mint „mi”, dagadó kebellel mesél a nyert kupákról, huncut mosollyal a játékosakról, akiket személyesen is ismer. Első utunk bevezet a stadionba, leültetnek minket a lelátóra. Felejtsük el, hogy melyik csapat is éppen ez, egy világhírű focicsapat stadionjában vagyunk! Micsoda kilátás! Valami végigfut a hátamon.
Itt röviden mindenki elmondja, hogy honnan jött, miért van itt. Persze sokszor van lecsapva labda a túravezető részéről, amikor kiderül valakiről, hogy igazából másnak drukkol, csak barátaival jött. Nem hagy ki egy esélyt sem, amikor viccesen a riválisokat kell piszkálni. A sok belsős poénra én csak pislogok.
Ezután a sajtószobába vezetnek minket, ahol meccs előtt-után interjúk és beszámolók zajlanak. Ezt a szobát mindenki ismeri, ezt mutatják a TV-ben, itt írnak alá szerződéseket, jelentenek be nagyobb eseményeket. Sok időt kapunk fényképezkedésre, a barátnők/anyukák lelkesen fotózzák a magukat pár másodpercre menedzsernek képzelt fiúkat. Azok a mosolyok.
Amikor mindenki végzett, először a vendég, majd a hazai csapat öltözőjébe megyünk. Az előbbin kicsit meglepődök, ugyanis nem hittem volna, hogy világsztár játékosok (hivatalosan) egy középméretű, minden extrától mentes öltözőben készülődnek. Simán lehetne egy jól karbantartott középiskola öltözője, még magyar szemmel is. A hazai öltöző azonban már más, nem csak méretben, de felszereltségben is: masszázságyak, kis konyha, jakuzzi. Itt is kapunk időt, hogy lehessen kicsit a mezekkel pózolni és beleélni magunkat abba, hogy pár napja a játékosok is itt jöttek-mentek.
Az öltözőben felsorakozunk a kivonulásra, még hangeffekteket is kapunk, hogy megérezzük, milyen, amikor a játékosok kilépnek a fűre 42 ezer ember előtt. Mi ugyan csak a pálya széléig jutunk, magára a fűre lépni szigorúan tilos, de így is élmény, még egy laikus részére is. Még egyszer leülünk a lelátóra, és habár lelkes vezetőnk folyamatosan önti az információt, elsősorban teljesítményről, játékosokról és rekordokról, itt az idő a kérdésekre.
Amikor már nincsen több, visszavezetnek minket a kezdőpontra, ahonnan szabad a bemenet a múzeumba. Itt már megjelenik egy kis történelem: megmutatják, honnan hova jutott a Chelsea. A régi újságcikkek, feljegyzések és mezek között lődörögve fellengett, hogy a showbusiness és teljesítmény hajhászás vakító falán túlnézve, mégiscsak, ami előre viszi a kékeket (vagy zöld-fehéreket, vagy lilákat vagy akármit), az az a különleges kitartás és szeretet, amit csak a szurkolók csillogó szeme adhat.
És ahogy elöntenek ezek a magasztos érzelmek, érzem, kezdek csapdába kerülni, betessékelnek a szuvenír shopba. Két nagy emelet, minden Chelsea-s. Habár csak egy esernyővel és egy kulcstartóval távozunk, ígéretet kell tennem, hogy visszajövünk még.
Chelsea-drukker lettem? Nem. Számomra ez a fél nap ugyanígy lehetett volna Arsenal vagy Manchester United, valószínű, ugyanezekkel az érzésekkel távozom.
Legyen 100 éve vagy ma, legyél 5 éves vagy 95, ha egy életen tartozol egy csapathoz, az igenis egy szép köteléket ad, és ezt a köteléket erősíti egy ilyen látogatás.