A két párt tagsága együttesen sincs annyi, hogy két asztalt össze kelljen tolni nekik a Kispipában. Ettől még a vezető hírek mindenhol.
Nemrég egyik olvasónk kommentárban megrótt minket, hogy bizonyára azért foglalkozunk a Jobbik nevű, párttal, mert az számunkra sok olvasót hoz. Nos, az internetes olvasótoborzás rejtelmeibe nem mennénk bele, maradjunk annyiban, hogy Jobbik sporttárs a futópálya szélső sávjában meglehetősen begyorsult és módfelett – és teljesen érthetően - megszaporodtak a szurkolói, akik nemcsak hangosak, de a lelátó egy szegletét is masszívan megtöltik már. Hogy ez jó vagy rossz, az egyéni szájíz kérdése, mindenesetre szerintünk hír – aminek a java még csak ezután jön.
Hogy mi mennyire hír, azt persze minden sajtótermék maga dönti el. A legújabb HVG például úgy döntött, címlapjára a most zajló SZDSZ-MDF tárgyalásokat teszi grafikailag, és ha valaki figyelemmel kíséri a helyi médiát, bizony, úgy tűnik, hogy nálunk sincs nagyon fontosabb téma a helyi politikában.
Holott a valóság az, hogy a kért pár tagsága együttesen sincs annyi, hogy asztalokat kelljen nekik összetolni nekik a Kispipa vendéglőben, a liberálisok asztalához ráadásul a szavazóik is elférnének.
Hogy a konzervatív, liberális, szociáldemokrata, környezetvédő, nemzeti stb. MDF-nek éppen mekkora a támogatottsága, azt nem lehet tudni, mindenestre Bokros Lajos, az egykori kétes csomagtulajdonos az előbb hívott fel telefonon, hogy feltétlen szavazzak rá. Még meggondolom – mondtam neki, de azt hiszem, nem figyelt rám eléggé.
Az MDF – és vele az SZDSZ - persze nemcsak rám nem figyelt, hanem a magyar valóságra sem túlságosan, így a két rendszerváltó párt mára önmaga paródiájává vált, nem kevés Monthy Python-elemmel gazdagítva a magyar politikai élet alapjáraton is humoros mivoltát.
Az SZDSZ például keletkezése pillanatától ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy átnézzen a magyar realitáson, lázálmokat kergessen vadul, bekötött szemmel. Ami akár aranyos is lehet mondjuk egy tizenéves költő esetében, de igazi ostobaság a hatalomban. Merthogy ezeket a lázálmokat – melyeket nem saját kútfejből, hanem ilyen-olyan kiadású képeskönyvektől emeltek ki – mindenáron meg akarták valósítani: legyen az oktatás, egészségügy, gazdaság, kultúra, bármi.
Az úristennek sem értették meg, hogy mérsékelt égövben nem biztos, hogy nagy ötlet a banántermesztés, főleg, ha mások munkájával, pénzével, életével működtetik azt az ültetvényt. Ha valaki felvetette, hogy talán ez így mégsem lesz jó, akkor ők megsértődtek és az igazságuk biztos tudatában újabb cserjéket ültettek el. Az sem zavarta őket különösen, hogy taccsra ment az egész téesz, igaz, a téeszirodán dolgozók azért szépen tudtak kaszálni a banánföldek privatizációjából, az öntözőberendezésekből, permetszerből, ilyesmiből.
A liberalizmusról mára kiderült, hogy egy része politikai és gazdasági zsákutca, másik fele pedig rendszerszinten beépült már minden nagyobb párt alapvetéseibe, még a Jobbikéba is. Miért is érezne késztetést bárki, hogy Kóka János utódai majd pont most oldják meg a problémát, amikor 20 éve pont az ellenkezőjét teszik? Mért is szavazna rájuk bárki? Poénból?
Az MDF-ről meg most látszik csak igazán, mennyire egyszemélyes produkció volt. Antall József egykori miniszterelnök halálával éppúgy erjedésnek indult, mint a Tito utáni Jugoszlávia. Mára a párt egy olyan levessé vált, amelybe mindent beaprítottak, de a lének se íze, se bűze nem lett. Illetve ez utóbbi azért nyomokban felfedezhető. A párt legfontosabb jellegzetessége ugyanis az, hogy mindenkivel összeáll, aki esetleg szalmaszál lehet a tengeren. Mert elsüllyedni nagyon nem akarnak. Inkább blamálják magukat minden szóba jöhető módon, aztán megmagyarázzák, hogy az miért jó.
Így lehetséges, hogy egy papíron nemzeti konzervatív párt egy Habsburg-leszármazottal és egy ultraliberális közgazdásszal indul az EP-választásokon - ez utóbbit most éppen miniszterelnök-jelöltként is futtatja -, hogy segítségért bekopognak olyan jól csengő, hiteles, politikailag független figurákhoz, mint Leisztinger Tamás, Schmuck Andor és Kapolyi, átjárnak teázni a HIT gyülekezethez, ha úgy adódik, bevesznek a létszámgondokkal küszködő parlamenti csapatukba egy, a Fideszből kiebrudalt, meglehetősen gázos honatyát. Mindezt persze a normális Magyarországért. És csodálkoznak, hogy a választók valamiért nem izgulnak rá kellőképpen minderre.
Szóval ezen két csapat lehetséges – igaz, kétségkívül komikus, utolsó koporsószeg fűszerezésű - fúziója tartja most izgalomban a sajtót.
A szomorú igazság azonban az, hogy ennek a fúziónak két évtizeddel ezelőtt kellett volna címlapos hírnek lenni. Akkor minden másként alakult volna. Igaz, a történelemben nincs ha. Csak elvesztegetett idő és bizalom van; ezek viszont rogyásig.