Megasztár: Műsorszerűség a TV2-n

A magyar kereskedelmi televíziózás tobzódik beteges lelkületű produkciókban, de a Megasztár novemberi indulása még közülük is kilógott otrombaságával. A késő este vetített felvételek leginkább arról szóltak, hogy a TV2 a nézettségi indexét néhány súlyos önértékelési zavarban levő szerencsétlen kamera elő csalogatásával kívánta feljebb piszkálni. A kínosabbnál-kínosabb produkciókon leginkább a néző jött zavarba, a zsűri rezzenéstelen arccal közölte országgal-világgal, mekkora balfékkel akadt össze megint. Mivel a kereskedelmi tévé nincs azonos súlycsoportban a falukocsmából érkező sorsüldözött fahangú lúzerekkel, igazából röhögni sem lehetett a megalázó jeleneteken.

Már majdnem elkönyveltük, hogy pusztán egy újabb, a kisemberek ostobaságára építő simán bunkó produkció a Megasztár, amikor kiderült, ennél azért szerencsére többről van szó. Az elődöntőkön ugyanis egyértelműen kiderült, megannyi tehetség is fennakadt a szűrőn, nem is akármilyen kaliberűek. Némelyikükben több van, mint a hazai kereskedelmi rádiók lejátszási listájában összesen. Egészen fura és jó érzés ezeket a fazonokat hallani és látni az amúgy nézhetetlenül gyatra produkciókra specializálódott csatornán. Örüljünk hát a Megasztárnak, amely azt sugallja, talán nem reménytelen a helyzet, a döntőbe jutott tíz fiatal mindegyike ugyanis üdítően képernyő- és hanglemez-kompatibilis.

Ugyanakkor örömünk nagyon nem felhőtlen. Először is meg kell említeni a zsűrit. Presser Gábor és Bakács Tibor Settenkedő jelenléte abszolút indokolható, de Soma, Pierrot és Pély Barnabás meglehetősen feledhető munkássággal járultak hozzá a magyar könnyűzene történetéhez, így szájukból elég hiteltelenül hangzik a szakmai kritika.

De bárcsak ez lenne a legnagyobb aggály a Megasztár körül. A műsor számtalan - a magyar popzene lényegét érintő – kérdést hív elő bennünk. Mindenekelőtt az, hogy ezek az üdítő hangú, alkalmasint érdekes személyiségek hol a fenében lappangtak eddig, miért van szükség egy tévés tehetségkutatóra, hogy napfényre jöjjenek? Miért nem ők folynak a kereskedelmi médiából a fantáziátlan tátikasztárok helyett? A laikus úgy gondolná, ezeket a hangokat mégiscsak könnyebb lenne eladni, mint a most futtatott, se íze se bűze fiúcskákat és lányocskákat.

Ha valaki azonban figyeli a tehetségkutatót, különös tekintettel a középdöntőkre, nagyjából le is szűrheti a választ. A magyar popzene körül olyan súlyos ízlés- és értékficamos egyének sertepertélnek, akiknek kapcsolataikon vagy duzzadó bankszámláikon kívül vajmi kevés affinitásuk van a műfajhoz. Primitív díszleteket látunk a stúdiókban, Till Attila vásári stílusban tálal és „Na, milyen a hangulat?” szintű kreatív kérdéseket kérdez. A műsor készítőinek tökéletes inkompetenciája a versenyzők ruhájában és sminkjében realizálódik igazán. Az elődöntők során még magukat adó fiatalokat a betegesebbnél betegesebb jelmezekbe öltöztetik, amelyek általában köszönő viszonyban sincsenek sem a dallal, sem a stílussal, sem a versenyzők személyiségével, de amelyekről az illetékesek valószínűleg meg vannak győződve, hogy baromi dögös és művészi. Szerencsére a hangjukhoz nem nyúlnak.

Ne legyünk naivak: Egy normális poppiaccal rendelkező országban szintén csinálják a sztárok döntő részét. A lényegi különbség nem ebben van, hanem abban, hogy arrafelé leginkább tehetségeknek nyúlnak alá a menedzserek és lemezkiadók, mert van szemük, fülük, ízlésük felismerni őket. Lehet fanyalogni – jogosan - Madonna vagy a Spice Girls hallatán, de azt nem lehet rájuk fogni, hogy minden utcasarkon teremne belőlük, ellentétben az abszolút média által kreált magyar mezőnnyel. És akkor nem beszéltünk még a saját erőből feltört előadókról, mert jobb helyeken olyan is van, nálunk az ilyenek már a rádiófelvételekig sem jutnak el. A koncertre járók tudják, milyen elképesztően értékes produkciókra lehet bukkanni Magyarországon is a sarki klubokban.

A Megasztár arra hívja fel a figyelmünket, hogy mennyi tehetség kallódik az országban, akiknek esélye sincs Presser Gábor vagy akárki elé kerülni, akikre nem kíváncsi senki, akik teljesen feleslegesek, mert nincs rájuk szüksége az úgynevezett zeneiparnak.

Visszatérve a Megasztárra, a kérdés még az, mi történik azokkal, akik döntősök lettek, vagy ne adj isten azzal, aki megnyeri a versenyt. Nos, jó esélyük van, hogy semmi. Nehéz elképzelni, hogy ez a rendszer tud velük valami értelmeset kezdeni, ha tudna, nem kellene ilyen tehetségkutatókon részt venniük. A győztesnek felkínált lemez meg a saját koncert önmagában nullát jelent, gyakorlatilag bárkinek lehet. Hogy mögötte lesz a TV2 kemény hátszele, még az sem jelent semmit, gondoljuk csak a TV2 korábbi tehetségkutató show-jának a csapatára, a Sugar and Spice-ra a Popsztárokból, akiket egy darabig futtatott a tévé, majd úgy döntött, hogy inkább ejteti őket.

Most az egyszer egyébként nem bánnánk, ha nem lenne igazunk, s a győztes nevét megismerné az egész ország, mert egy ilyen „igazi” megasztár jól meg tudná kavarni a elmocsarasodott popéletet, olyan pozitív üzenetet hordozva, hogy a tehetségeknek sem reménytelen.

Amúgy akármi lesz a vége, mi nézők, már jól jártunk: Végre egy nézhető műsor.


Megasztár