Szeretnénk, ha egyszer kifutna a gépből a tekercs.
A British Múzeum alagsorában, valahol az afrikai cuccok között van egy trónusszerű szék. Sajnos sem az alkotóra, sem az országra nem emlékszem, csak arra, hogy meglehetősen különleges tárgy. A szobrász ugyanis kalasnyikovok tömegégéből hegesztette össze a művet, mondván, szerinte ez a földrésznek, Afrikának a szimbóluma.
Próbáljuk meg ennek nyomán elképzelni a jelenkori Magyarország szimbólumát. A kalasnyikovot talán kizárhatjuk, a mi tárgyunk nem ennyire lenne ennyire konkrét és kézzelfogható, sokkal inkább valami illékony, megfoghatatlan és súlytalan.
Legyen például egy film, mely a szemünk előtt pereg a vásznon, s melynek egyszerre vagyunk nézői és szereplői.
Akárhogy erőlködünk, a filmnek nem tudjuk kivenni sem értelmét, sem üzenetét.
Valódi története sincs, csak jelenetek, melyek többségében különböző embercsoportok láthatók, akik beszélnek, kiabálnak, fel vannak háborodva, utcán masíroznak, skandálnak valamit, vagy éppen nagy hangon stratégiákat adnak elő, ideológiákat és szimbólumot magyaráznak, tapsoltatják magukat, ígérgetnek, bizonyítanak és cáfolnak; mások lelkesednek, zászlókat lobogtatnak és égetnek, hisznek, agitálnak, csalódnak és megint hisznek.
A jelenetek gyorsan változnak, de ahogy felbukkannak, már el is tűnnek, minden önmaga körül forog, az arcok és a kulcsszavak szinte szabadon felcserélhetők.
A mi filmünk főszereplője a hisztéria, annak is a ködös, értelmetlen, önmagát gerjesztő fajtája.
Kiindulópontja bármi lehet, de leginkább a valóságtól távol eső, azt nem befolyásoló dolgok.
A hatalmon levők elfelejtik, hogy miért kerültek oda, hogy kiket képviselnek, hogy mi lenne a dolguk. Pillanatok alatt alkalmazkodnak a film kívánta szerephez. Nem tudnak vagy nem akarnak egész történet kitalálni, így hát jelszavakat és csatakiáltásokat hallatnak, utcai bölcselkedésbe bonyolódnak, paragrafusokat csűrnek-csavarnak, a Titanicon bált rendeznek, utcákat és tereket neveznek át, durcáskodnak, beszólnak a kicsiknek és nagyoknak, ha másként nem megy, provokálnak, lényeg, hogy meglegyen a napi hiszti.
A napi hiszi egyébként is könnyen megvan, mert a hatalomból csúfosan távozók, de arra megint ácsingózókk is besegítenek. Zsebükben a sajtóval sajtószabadságért kiabálnak, demokráciáért sírnak, mert elvették a játékukat, idegeneket hívnak a közös lakásba, hamisítanak és árulkodnak, utcára csődítenek embereket, csak azért, hogy ott legyenek.
És mindeközben mindenki mást okol, hogy olyan a film, amilyen.
Az utcáról beszűrődik a boldog, élettel teli tavaszi utca hangja. De mi csak ülünk a moziban és émelygünk. Szeretnénk, ha egyszer kifutna a gépből a tekercs.