Mi volt a legjobb 2010-ben? – Szerkesztőségi körkérdés

Kupi Györgyi

Ami az idén a legjobb volt, az még tavaly kezdődött azzal, hogy a férjem egy szép, októberi vasárnap délután elhívott kirándulni, természetesen biciklivel. Aztán a város szélén bekanyarodott egy borozó udvarára – ebből is látszik, hogy a férjem útjai kifürkészhetetlenek –, és meghívott egy pohár borra. Ott is ragadtunk, nem egy délutánra, hanem azóta is, minden szerdán megyünk, én legalább is biztosan, ha esik, ha fúj. És nem csak a kitűnő borok (helyi, saját termék) miatt, hanem a kedves, nyíltszívű, daloskedvű társaság okán, amelyik ott összejött és összetart a fehér abrosz mellett. Ahol ugyanúgy körbejár a pogácsarecept, mint a helytörténeti könyv. Amelynek második kötetét össze lehetne rakni az itt hallott történetekből. Lehet, hogy egyszer meg is teszem. Nagy ajándék ez manapság. A jó bor is, és a jó szó is. Legyen benne része minden kedves Olvasómnak!

Rózsa Melinda (Rose)

"Az, hogy vége van", vágnám rá rögtön a cinikus választ.

A realista énem nyilván a nyertes pályázatunkat mondaná, meg hogy az alapja már áll a házunknak.

Az exhibicionista részem széles gesztusokkal, integetve szavaz a kiállításunkra, jut eszembe, január 4-ig meghosszabbítva, just in case, ha egy év múlva megint lesz ilyen körkérdés, abba is beleírhassam.

A szocializálódott felem-harmadom nem feledkezhet meg a rengeteg új ismerősről – illetve, dehogynem, a rengetegről simán, de D.-ról, H.-ról semmiképp.

A részletekbe szerelmes Rose meg hosszan sorolna afféléket, hogy karnevál, Duna-parti naplemente, kacsasült a Tóvendéglőben, kacsasült a Centrálban, rozébor és Katie Melua, barackmag, Fertő-tó, a második terem bal oldali falának harmadik képe egy kiállításon, a címére nem emlékszem, rózsaszín virágok, lila virágok, még több lila virágok.

Hát valahogy így.

Irédy Dénes

A 2010-es év számomra csupa olyasmiről szólt, ami annyira személyeskedésnek számít magam felé, hogy nem is bírom megállni, hogy ne említsek fel közülük néhányat.

Mindenekelőtt abbéli örömömet kívánom újfent palástolatlanul hagyni, hogy az MSZP legalább 8 évre olyan messzire került még a közakarat 1/3-ától is, mint Észak-Korea az Amnesty International kívánalomrendszeréhez. Ha a nagy többség kedvenc Viktorja és az ő 2/3-os pártja visszavesz az önsorsrontó törvénykezési mániájából, amire nyilvánvaló az affinitása, akkor az elkövetkező ciklusokban a Fletó urakhoz hasonlók ténykedésén nem adódik kárörvendeznünk.

Idén a legszebb ajándékot a felújított körmendi Fő tér jelentette, az idelátogató osztrákoknak meg bizonnyal az, hogy Ausztriába érezhetik magukat nálunk is. Örömmel tölt el, hogy megszabadultam az egyetem kötelékéből, amit a végére annyira utáltam, hogy arra nincsenek szavak. Elszomorított viszont, hogy a szüleim falujában nem a keresztapám lett a polgármester, hanem egy 26 éves hölgyemény, aki úgy 80%-ban nő és csak a többiben politikus.

Tudatos kultúrafogyasztóként mókás volt újranézni számos kedves filmemet, a hiányosságaimat meg jószerével pótoltam. A horrorok terén annyira, hogy azért doktori és egyetemi tanszék járna. Még ennél is izgalmasabb volt a korábbi évekhez képest is alaposabban alámerülni a nyolcvanas évek popzenéibe. Továbbá abba, amik 2010-ben a hatásukra készültek. Szintén idén lett Magyarország igazán Tumblr-nagyhatalom, a mikrobloggereink igencsak kitettek magukért. Vagyis és azonban: az internetes böngészőnél továbbra sincs hasznosabb program a gépemen.

Sajnosok is vannak. Mostanra szinte az összes barátom Vas megyén vagy az országhatáron kívülre költözött. Az apai ösztöneimnek ebben a tizenkét hónapban is ellen kellett állnom. Idén sem írtam buddhista szemléletű, rímes pornóregényt.

Valami azt súgja, hogy a 2011-es évem minden korábbinál mozgalmasabb lesz. A szokásos és ezerszer megszegett újévi fogadalmaimat legalábbis be fogom tartani – amiből egyenesen következik ez.

Józing Antal

2010 nem volt rosszabb, mint a 2009, amit mindenképpen nagyon meg kell becsülni ezekben a jó hírekben csak mérsékelten tocsogó időkben.

Hogy alapjáraton milyen a szánk íze, azt persze erősen befolyásolják a nagyobb rendszerszintű összefüggések, de hogy ez ügyben most éppen mi a fene történik a távoli Budapest párnázott ajtós irodái mélyén, azt a fene se tudja. Csak bízni lehet benne, hogy az új séfek által összerakott menüben több lesz az édes, mint a keserű, igaz, az ízlelőbimbóink már alaposan leamortizálódtak az utóbbi években, és köszönhetően a korábbi pocsék szakácsoknak, fenn áll a veszélye, hogy már egy egyszerű, normálisan összerakott rántottlevessel (esetleg pizzával vagy orosz hússalátával) is beérjük.

Pedig nem szabadna.

Persze mindig fontosabb, hogy mi történik szűkebb környezetünkben, és ebben a tekintetben sem volt 2010 a legrosszabb. A nagyon személyes dolgokat megtartom magamnak és azoknak, akikre tartozik, de azért az idén is „volt egy-két este”, ami olyan volt, amilyennek lennie kell, krakkói kirándulás, vízben pancsolás és várnézés, könyv, film, zene és kellemes arcok körülöttem, ráadásul a napi robot még mindig több örömet, mint gondot okoz.

Persze egy kicsi még hiányzik, hogy kerek legyen a dolog, de éppen ezért a kicsiért való küzdelem adja meg a hétköznapok savaborsát, amiért érdemes felgyűrni 2011-ben is az ingujjat.

Kleinhappel Miklós

Nem tudok egyetlen dolgot megnevezni, ami azt hiszem, szerencsés. Jó, hogy nem csak egy-egy valami okán dobban meg a szívem, hanem sok-sok apróság képes arra, hogy boldog perceket szerezzen. Az apró örömökből sokkal hosszabb ideig tudok építkezni, mint abból, ami valami komoly.

Így hát elég hosszú lenne a listám, ha 2010 kis csodáit kellene felsorolnom. Ugyanilyen hosszú lenne persze az is, ha a bosszúságokat, de szerencsére ezekkel nem vagyok hajlandó perceknél tovább foglalkozni; általában sikerül is.

Tehát a lista – hogy csak az utóbbi hetekből említsek néhányat.

Jó volt, hogy az új Stephen King-novelláskötetet olvasva rádöbbentem, az író 33 évvel (és vagy 70 könyvvel) első nagy sikert aratott regénye, a Carrie megjelenése óta is ugyanolyan élvezetes műveket produkál, mint eddig. Szeretek kitartani valami/valaki mellett.

Jó volt, hogy ma egy lány azt mondta, örül, hogy olyan odaadó vagyok.

Jó volt, hogy Sz., akit még az egyetemről ismerek, éppen annyira közel áll hozzám, mint évekkel ezelőtt, még ha jó ideje Szombathely–Sopron távolság választ is el minket egymástól. Vagy talán még közelebb?

Jó volt az általam egyébként nem túlságosan kedvelt Tóth Gabi fellépése az X-faktorban.

Jó volt, hogy idén is sikerült olyan cikkeket megírnom, melyek készítése varázslat volt, ugyanazt a lelkesítő érzést okozták, mint amit akkoriban okozott az írás, amikor bő egy évtizeddel ezelőtt még a mainál is kezdőbb voltam a szakmában.

Jó volt, hogy az irodába kaptam egy új számítógépet nyomtatóstól, erősítőstől, hangfalastól, ami nagyban megkönnyíti a munkámat, s nem mellesleg az utóbbi kettő segítségével egészen kiváló minőségben tudok zenét hallgatni – a zene is ugyanolyan varázslat, mint az írás.

Jó volt, hogy sokszor kellettem és sokszor nem kellettem, illetve, hogy sokszor kellettek és sokszor nem kellettek.

Jó volt, hogy korábbi egyetemi tanáraim egyike ismerősnek jelölt a Facebook-on. Nem tartom túl sokra a közösségi oldalakat, de ebben az esetben azt mondtam, megérte, hogy regisztráltam. Pedig biztosan nem én vagyok az, akire úgy emlékszik, mint az egyik legjobb, legszorgalmasabb diák, sokkal inkább az utóvizsgákról ismer. Ő viszont – bárminemű hízelgés nélkül – kiváló tanár, és nagy kár, hogy már nyugdíjba vonult.

Várnai Zsolt

A tízéves lányom szerint szuper év volt, mert egy csomó ötöst kapott és csak egy négyest és voltunk nyaralni is.

A kamasz fiam szerint eddig ez volt a legjobb év életében, azért jól ment a suli, egy csomó szuper programja volt, és körül van véve egy rakás remek baráttal.

A nejem szerint az, hogy egyben van a család és hogy a válság ellenére sem buktunk nagyot eddig.

A macskánk szerint a múlt heti csirkepörkölt vitte a prímet és az, hogy remek helyet találtunk neki éjszakára a garázsban.

Szerintem meg a fentiek, így egyben. A többi ugyanis rohadtul nem számít.