Mindörökké karnevál

Rose fényképes beszámolója a tiltott szavakkal és a karnevál viccével. Mert karneválozni mégis jó, újra meg újra.

A teljesség igényéről már sok éve lemondtam, esélytelen. Idén az újdonságokra vadásztam a hőségben. Igen, kánikula, de iszonyatos. Hogy bírják ezt azt előadók, árusok, szervezők egész nap? Rejtély. A Fő téri szökőkútban szombat délután mindenesetre már komplett családok fürdőznek. A kevésbé bevállalósoknak marad a vízpermet, a Történelmi Témapark előtt, és bent, a légiós tábor mellett is mannaként hullanak ránk az apró cseppek. Még szivárvány is van.

A mozi mellett hastáncosok a porondon, a közeli borozóba Mátyás király vonul le kíséretével, koncertek, amikről folyton lemaradok, mert ezer éve nem látott ismerősök állítanak meg, koncertek, amikre valahogy mégis odaérek (például Meggie és Géza a Művészetek utcájában, ezúttal francia utcazenészként), kenuzás és kötéllabirintus a Kalandvárban (ááá, miért nem most vagyok gyerek?!), sokadalom, színes portékák, kavalkád és forgatag, és még egy halom szó, amit tiltólistára tettünk, annyiszor leírtuk már. Mégis jó, újra meg újra.

A karnevál vicce

Már ilyen is van. Ismerős meséli, mit mutatott neki egy hatéves fiú. Felemelte a nyitott tenyerét, hogy „adj egy ötöst!”, majd mire belecsapott volna, gyors váltás, csak két ujj maradt fenn, V alakban: „... de rómait!”

A béke és nyugalom szigete

Idén először csatlakozott a karneválhoz a Szent Márton Látogatóközpont és a plébánia. Nem csak nyitva tartanak, de az udvaron kolostor piacot rendeztek, ahol egyházi termékeket vásárolhatunk. Akár pannonhalmi fürdőgolyót vagy étcsokoládét is. Az apácák itt nem jelmezesek.

A szomszédban belefutok a Vágy c. kiállításba, amit meg a baptisták rendeztek, kortárs művészek munkáiból. Félkor és egészkor van vezetés, amit először nem értek (miért is ne nézhetném meg, ahogy kedvem tartja?), de kiderül, tulajdonképp jogos: nem elenyésző mennyiségű vallási hivatkozás és háttérinformáció tartozik hozzá.

Test a test ellen: az ágyékkötő-labdajáték

Tanultunk egy új játékot. Pontosabban, egy régit. Az ágyékkötő-labdajáték a középkorból származik, egyszerű és vicces. A Történelmi Témaparkba a grazi Zeischmiede (Időkovácsok) csapat hozta el.

Tulajdonképpen a kertben, az udvarban is kipróbálhatja a család vagy a baráti társaság. Kell hozzá egy hatalmas, szalmával kitömött szövetlabda, még némi szalma a pálya kijelöléséhez, és hat (plusz egy) ember.

A pálya egy hat méter átmérőjű kör, az egymással átellenben kijelölt két kapuval. Indításkor ezekbe állnak a játékosok, majd a bíró jelzésére egymásnak esnek. A cél az, hogy a középre helyezett labdát valahogy az ellenfél kapujába juttassák. Ezen kívül az egyetlen szabály a kiesés: aki a körből kiesik, az az adott menetből is. Test küzd a test ellen, erővel és taktikával mindent szabad. Egy játék három gólig tart - ez a péntek délutáni kánikulában negyedóra alatt egész jól le is amortizálta a stájer fiúkat...

Vezetőjük Sebastian Wilfing, aki elmondta, tíz éve foglalkoznak középkori hagyományőrző bemutatókkal, és négy-öt évvel ezelőtt merült fel az ötlet, hogy jó lenne valami különlegeset is csinálni, olyat, amit senki más Ausztriában. Így esett a választásuk a közép-európai eredetű ágyékkötő-labdajátékra, amit, mint Sebastian meséli, mindenhol örömmel fogadnak, mint önfeledt játékot a harci bemutatók sorában.

Nem volt ez mindig ilyen barátságos sportág: eredetileg nemes ifjak szórakozása és a lovagi kiképzés gyakorló része volt, amelynek során fegyvert is szabad volt használni. Játékhoz képest kissé sok áldozatot követelt, ezért idővel megtiltották a fegyverhasználatot, és bevezették az egy szál ágyékkötő viselését (mert tiltás ide vagy oda, ezek a vitézcsemeték a ruha alatt olykor tőrt rejtegettek). Amit a grazi egyesületben viselnek, azok korhű darabok, erős pamutból szőtt holmik. (Tizennyolcas karikás megjegyzés: Sebastian Wilfing elárulja, alatta nem hordanak mást.)