Múzeumok éjszakája Szombathelyen: a rejtett kincsek nyomában

Éjszakai kultúrára hívták, várták - idén már nyolcadik alkalommal - országszerte a múzeumok szent Iván napjához legközelebbi szombaton a látogatókat.

Az év leghosszabb éjszakája Szombathelyen nem ígérkezett az év legmelegebb éjszakájának, szombaton egész nap lógott az eső lába, este hat óra felé kezdett világosodni, világosban meg nem lehet aludni, úgyhogy irány a város.

Először Vas Megyei Levéltár mellett támasztjuk le biciklinket. A levéltár ugyan nem múzeum, de közgyűjtemény, és a vasi egyre többet és többet mutat meg kincseiből a Vasi Honismereti Közleményekben, szépen gyarapodó könyv-kötetekben és újabban DVD-n is. Amikor bekukkantunk, épp Tilcsik György igazgató a kirakott laptopok egyikénél segít egy népes csapatnak eligazodni a Szombathely védett épületeiről szóló adathordozón. Benczik Gyula levéltáros viszont egy másik csoportnak egy sokkal régebbi technikai eszköz használatát és előnyeit ecseteli: a mikrofilmes olvasóban régi anyakönyvek vannak betárazva, lehet nekiállni családfát kutatni. Ehhez csinálnak kedvet a megye és a város régi családjainak, Cherneleknek, Rosznároknak, Szegedyeknek kiállított korfái.

Továbbállunk, megyünk a dutyiba, azaz a levéltárnak korábban helyet adó, még korábban tolvajoknak, betyároknak és egyéb lókötőknek ideiglenes – vagy végleges- „szállást” adó vármegyei börtön- és dologházba. Az intézmény jellegéhez illően, lajstromba vesznek minden belépőt (limitálva van a csoportok létszáma), a kilépés viszont szabad. Sőt, Semei Ferit látva pálcával a kezében, kifejezetten ajánlatos is. Hogy közben miket tudtunk meg Mayer László levéltárostól, azt majd később meséljük el.

A megyeháza udvarán már áll a sörcsap, de mivel hosszú még az éjszaka, most ellenállunk a kísértésnek, irány a Savaria Múzeum. A bőség zavara, mondhatnánk, de nem mondjuk, inkább megnézegetjük a múzeum rejtőzködő értékeivel, azaz azokkal a festményekkel, grafikákkal, amelyek nem szerepelnek állandó kiállításokon. Torjay Valter körül népes csoport, a művészettörténész beszél korstílusról, sztoriz az alkotókról, és vezet minket nem csak a tárlaton, hanem a mesteri vonalakon is.

Alább szállunk egy szinttel, közben vetünk egy pillantást régi idők fénycsináló eszközeire, mielőtt az örök sötétség birodalmába érkeznénk: a temetkezési szokásokat mécsesek fényénél nézzük meg, enyhe ravatalozó-illat terjeng.

Mivel a restaurátor műhelybe háromnegyed óra múlva indul a következő túra, erre most nem várunk, viszont megnézzük, hogy miképp lesz a réz nyomólemez rejtélyes vonalaiból kép, némi festék és egy régi (ezúttal egy százéves könyvkötő-) prés és Masszi Ferenc grafikus segítségével kép. Én kipróbálom, sikerül, Masszi-szignó és évszám kerül a szőlőskert-részletet ábrázoló „művünk” alá, a nap emlékéül. Búcsút intünk a szájában patkót tartó struccnak, és megyünk a Smidt Múzeumba.

Ekkor már kisebb-nagyobb csapatokat látni a kiállítóhelyek felé közelíteni: ifjak párban, gyerekek szüleikkel, felnőttek baráti társaságokkal, telnek a parkolók, meg a biciklitárolók. A múzeumoknak ez egy „piár” rendezvény, megmutathatják magukat (nem csak azt, ami bármikor látszik), és ez nem csak az egyszeri közönségnek lehet tanulságos. A máskor kulturális színtereken ritkán látható városi politikusokat is megmozgatta az akció, több képviselőt, helyi politikust, önkormányzati cégvezetőt látunk, ők meg azt, mire is megy a pénz, amiről döntenek.

A villamos körül már kisebb csoport, lehet, hogy a zseblámpás villamosozásról nem akarnak lemaradni, pedig az még jócskán odébb van. Bent a múzeumban nyüzsgés, úgy tűnik, nagyon bejött a földszinti új kiállítás, a látogatók minden fiókot kihúznak, minden rejtett és kevésbé rejtett zugba belenéznek.

Bár a szervezők minden helyszínen gondoskodtak róla, hogy legyen alkalom a nyüzsgésben megpihenni, különféle előadásokon egy-egy témában elmélyedni, belevetni magunkat ebbe a kivételes, különleges múzeumi éjszakába. A Fúsz Jenő Mentőmúzeumot fájó szívvel (de sajnos már sajgó lábbal) ezúttal kihagytuk, majd jövőre…