Négy betegtörténet nyugat-magyarországi kórházakból

Az idősebbek talán még emlékeznek a magyar arra a korszakra, amikor nem volt szabadott rosszat írni a magyar egészségügyről.

Most már szabad. Sőt, gyakorlatilag az számít tabunak, ha valaki pozitív élményekről számít be.

Mi most ilyeneket gyűjtöttünk össze, abban a hitben, hogy közzétételük talán árnyalja az egészségügyről kialakult képet.  

Az előzményekről: lapunkat az egyik alábbi történetmesélő kereste meg azzal, hogy szívesen elmondja, mi történt vele. Innen jött az ötlet, hogy keressünk még hasonló, pozitív kicsengésű kórházi élményeket. És nem is volt olyan nehéz összegyűjteni ilyeneket. Egyszerűen arra kértük Nyugat-Magyarország három kórházában megfordult, összességében elégedett betegeket, hogy meséljék el, mi történt velük. Ne titkolják el a rossz dolgokat, ha vannak, de kivételesen a jókat se.

Tibor, szombathelyi Markusovszky kórház

Közlekedési baleset ért ez év tavaszán, és az első röntgenfelvétel csigolyatörést állapított meg. A további vizsgálatok ezt megerősítették, és azt is, hogy idegi sérülés nincs, mindenem mozog, ahogyan az kell. A Markusovszky kórház Gerinc- és Idegsebészeti Osztályára kerültem. A felvétel előtti vizsgálatok nagyon gyorsan és összehangoltan folytak. Az idegsebész és a belgyógyász is hamar végzett. Átadtak egy betegszállítónak, akitől útközben megtudtam, hogy hová is visznek. Szerencsére a megriadt családom jöhetett mellettem, ami nekem is, nekik is nagy megkönnyebbülés volt. Az első igazi megpróbáltatás a betegszállító kocsiról az ágyra való átemelés volt. Két beteghordó nyúlt alám és vezényszóra átlendítettek. Mit mondjak… A mentők, amikor hordágyra tettek és a röntgen alá fektettek, klasszissal könnyedébben csinálták. Még kétszer szenvedtem végig a betegszállítók produkcióját, a műtét előtt és után. Az eredményük nem javult.

Kórházban csak kétévesen voltam eddigi életemben, így minden tapasztalat híján voltam. A nővérek gyorsak, pontosak és iszonyúan fáradtak, leterheltek, ezek ellenére nagyon kedvesek és készségesek. Ez volt az első, ami megnyugtatott. Volt egy fiatalember is, akinek sajnos a nevét nem tudom, csak azt, hogy a humora és a szaktudása egyformán kitűnő. A rendkívüli fizikai erőt kívánó munkájuk közben minden kérdésemre készséges és kielégítő választ kaptam. Jött a főorvos és a papírjaimat nézve közölte, hogy két nap múlva megoperál, majd balra el. Ám utána szóltam, hogy mégis már mondaná el, hogy mi lészen a történés. Kérésemre aztán elmondta, hogy mi lesz a műtét lefolyása, majd egy újabb kérdésre azt is, hogy milyen variációk lehetnek még. Legalább megtudtam, mielőtt aláírtam a belegyező nyilatkozatot. Aztán műtét és összesen tizenkét nap után újra otthon. Ha összegezni kell a tapasztalatokat, akkor talán az a legfontosabb megállapításom, hogy mindenki szakszerűen teszi a dolgát a takarítónőig bezárólag.

Az kissé zavart végig, hogy az információt, azt szűken és gyorsan mérik. Nagyon kell figyelni, ami egy fájdalmakkal, ijedtséggel küszködő betegnek nem mindig sikerül. Jó lenne a bekerüléskor, vagy az első alkalmas időpontban egy általános tájékoztatást kapni valakitől a beteg állapotára vonatkozóan és a kezelésről magáról is, de akár az általános kórházi rendről, szokásokról is. Mikor van vizit, étkezés, tisztálkodás.

A nővéreknek erre nagyon kevés ideje van. Rendszerint a rutinos, régebbi betegekre marad ez a szerep. Kellemetlen az is, hogy szinte senkiről nem lehet megállapítani, hogy kicsoda. Ha van a zsebében fonendoszkóp, akkor orvos. Ha a vizitáló stábban nem volt ott a kezelőorvosom, akinek tudtam a nevét, akkor nagyon nehéz volt kideríteni, hogy kitől származott az orvosi utasítás, vagy információ.

Az egész kórházi tartózkodásom és a kontroll vizsgálatok végkicsengése pozitív, ám a várakozások hosszúsága elkeserítő és embertelen, amin tovább ront a feljebb oly sűrűn emlegetett hiányos, gyenge tájékoztatás.

Katalin, Sárvári Önkormányzati Kórház

Ez év február közepén agyi infarktust kaptam, 10 napot töltöttem a szombathelyi kórház neurológiai osztályán, majd a sávári kórház rehabilitációs osztályára kerültem. Szombathelyi lakos révén ugyanis az itteni kórház – mivel SM diagnózissal rendelkezem- elzárkózott fogadásomtól.

Csütörtöki nap délutánján érkeztem Sárvárra, ahol 7 hetet töltöttem. G. nővér fogadott, kedvesen, s valami magától értetődő természetességgel. Az első benyomás mindig fontos és egyben meghatározó is. Lányom is velem volt, s valamit meg kellett kérdeznie a nővértől, s azzal jött vissza: Anya! Itt mosolyognak! S ez volt jellemző az ott töltött hetekre: a nővérek mosolyogtak! Két hétig kellett minden áldott nap öltöztetniük, vetkőztetniük, fürdetniük. Magától értetődő volt például a krémek, testápolók ,tisztasági betét kézbeadása is.

Mozgásomban észrevették a legkisebb javulást, s hangot adtak neki, együtt örülve a pácienssel. Legszívesebben mind a 10-12 nővér nevét is  felsorolnám, akik naponta voltak segítésemre. Az első hét vasárnap délutánján férjemmel a folyosón nézelődve megszólított egy hölgy, bemutatkozott: szabadságon volt pár napig, annyi új beteg jött… ő volt dr. N. E.,  a  rehabilitációs osztály vezetője, aki  hogylétemről tudakozódott.

A rehabilitációról: gyakorlatilag reggel 7.30-tól délután 15 óráig - kisebb-nagyobb szünetekkel - be voltam táblázva. A gyógytornász csapat fiatal, lelkiismeretes, ambiciózus B. fennhatósága alá lettem beosztva, s szerintem páratlan párost alkottunk, oroszlánrészt vállalt felépülésemben. És az asszisztensek csapata: a fizioterápián dolgozók, az ergoterapeuta, a logopédus-csak az  elismerés hangján tudok szólni mindenkiről.

S végül az ellátásról: paleo diétát folytatok, vagyis glutén-laktóz-és cukormentes az étkezésem. Szombathely csak az ebédem tudta ebben a szellemben  biztosítani, Sárvár ott tartózkodásom teljes idejére. Sárvári megérkezésem követő fél órában a dietetikus már felkeresett, tájékozott volt diétám mibenlétéről, csak pontosítani kívánt. És annyi, de annyi finom reggelit, ebédet és vacsorát kaptam!

Anna, Soproni Erzsébet Oktató Kórház és Rehabilitációs Intézet

Kifejezetten az orvos személyéhez ragaszkodtam - mert korábbi tapasztalat alapján bíztam benne -, ezért kértem az endoszkópos polypektomia elvégzését a soproni kórházban, ahol dr. P. Á. a belgyógyászati összevont osztály (gasztroenterológia) vezetője. Számomra nagyon fontos az egészségügyi szolgáltatás során, ha tudom, hogy nem csak a szaktudásban bízhatok, hanem emberséges bánásmódra is számíthatok, amely elviselhetőbbé teszi a kialakult állapot, a műtét miatti szorongást, átsegít a nehézségen.

A soproni kórházban azt kaptam, amit vártam: törődést, kedvességet, megfelelő ellátást és az operáció is jól sikerült.

A konkrét beavatkozáson kívüli diagnosztikai vizsgálatok közben is olyan orvosokkal, nővérekkel, betegkísérővel találkoztam, akik jó szóval, tisztelettel fordultak a betegekhez, hozzám is, ami igazán megnyugtató volt, egy percig sem éreztem rosszul magam.

A kórházban töltött idő nem "rázott meg", nem "kezeltek le", nem volt semmi kellemetlen, tulajdonképpen zökkenőmentesen térhettem vissza a mindennapokba. Nem bántam meg, hogy elmentem Sopronba, pedig bonyolította a helyzetet az utazás.  Nagyon jónak találom azt a lehetőséget, hogy az ember megkaphatja a szükséges kórházi ellátást más városban is, nem csak a lakóhelyén.

A soproni kórházban a biztató mosoly sem hiányzik az arcokról, és ez feltétlenül pozitívvá teszi a szerzett élményt. Jó emlék.

Anikó, szombathelyi Markusovszky kórház

Az én történetem egy hátfájással és mellkasi szúrással kezdődött. Már egy hete fájt, amikor elmentem a háziorvosomhoz. Hogy miért vártam egy hetet? Mert nem bíztam a háziorvosomban.

Péntek reggel volt, amikor elmentem. Elmondtam a panaszaimat ezek után egy pár perces vizsgálat – egy vérnyomásmérés- után elmondta, hogy magas a pulzusszámom (120/perc).

Emiatt felírt nekem egy vérnyomáscsökkentő gyógyszert. Még rá is kérdeztem, hogy ettől fog elmúlni a hátfájás? A kedves asszisztense válaszolt helyette, hogy igen.  Tudni kell, hogy fiatal, 23 éves lány vagyok, soha semmilyen panaszom nem volt ezelőtt. Természetesen nem váltottam ki a receptet.

Pénteken délután munkahelyre tartva vettem észre először, hogy fáj a lábam. Estére már nagyon aggódtam, eldöntöttem, hogy megkérem a vőlegényem, vigyen el az ügyeletre, hátha ott kiderül, mi is a baj. Egy kedves doktornő volt, elmondtam a panaszaim, ő egyből végzett egy EKG-t, ott is kiderült, hogy kicsit magas pulzusom, de semmi más gond nincs. A doktornő ízületi gyulladásra gondolt, én is erre gondoltam, felírta a gyógyszereket.

Már aznap el is kezdtem szedni. Vasárnapra a hátam nem is fájt, gondoltam, még szedem tovább és a lábam is rendbe jön.

Kedden délután a 10 perces séta fél óráig tartott. Fontos tudni, hogy nagyon jól viselem az ilyesfajta fájdalmat. Így még ekkor sem gondoltam nagyon rossz dologra. Szerdán reggel már annyira fájt, hogy egyáltalán nem tudtam felállni. Nem tudtam elmenni a háziorvoshoz sem, elküldtem a párom, aki elmondta, hogy nagyon fáj a lábam, az orvos szerint trombózisom van és mondta, hogy vigyenek be a sürgősségire.

Már a betegfelvételnél megjegyezték, hogy ha trombózis gyanúm van, nem a saját lábamon kellene bemennem. Ott elkezdtek kivizsgálni. Az ultrahangos doppler vizsgálat során ki is derült, hogy valóban trombózisom van. A CT során megállapították hogy tüdőembóliám is van.

Nagyon gyorsan dogoztak, szinte nem is kellett várnom semmire. Minden orvos, beteghordozó kedves és normális volt. Az éjszakát a sürgősségi megfigyelő szobába töltöttem, monitorra kötve, félóránkénti vérnyomásméréssel beállítva. Az orvosok, ápolók itt is normálisan foglalkoztak velem. Itt közölték, hogy egyáltalán nem állhatok lábra egy ideig. Teljesen kiszolgáltatott voltam.

Másnap átvittek a kettes belgyógyászati osztályra. Ott egy hatszobás kórterembe kerültem, ahol már én voltam a hetedik ember. Az itteni első éjszaka sem volt könnyű, egy idős néni meghalt, és mivel én kértem segítséget az ápolótól este 10-kor, akkor ránézett a nénire, és fél óra múlva már el is takarta egy paravánnal az ágyát.  Nyilván segít a paraván, de akkor is tudjuk, hogy mi történt.

A többi napon jó hangulat volt a szobába, annak ellenére, hogy többen voltunk bent, a két Marika néni nagyon aranyos volt. Innen is üdvözlöm őket. Mondjuk volt egy pillanat, amikor megijesztették, mikor azt mondták, hogy félévig biztos nem mehetek dolgozni. Ezután az ápolóktól is kérdeztem, s ők is csak ezt tudták mondani. Ennek nagyon nem örültem. Az osztályon az ápolók, kivétel nélkül mindenkinek csak köszönni tudom a munkáját.

Volt egy-két nővér, aki kicsit fájdalmasabban adta be a injekciót, volt, akit észre sem vettem. Igen, a gyógykezelésem hasba szúrt injekcióval kezdődött. Nagyon nem tudom a tűszúrást elviselni, de most muszáj volt. Ki kellett deríteni, hogy mitől volt a trombózis, ezért szükség volt hasi ultrahangra és kolonoszkópiára. Nagyon féltem a köznyelvben csak vastagbéltükrözésnek hívott vizsgálattól. Az orvosom nagyon megértő volt, mikor mondtam, hogy csak akkor lenne jó, amikor már járni is tudnék. Hiszen az előkészületek miatt tudni kell járni.

Egy héttel később gyógytornászok is segítettek, megmutatták a lábtornát, amit végezhettem.

Az orvosom szerette volna, ha szerdán segítenek felállni, mivel csütörtökre volt a vizsgálat beírva. Sajnos ő szerdán nem volt bent, és az ügyeletes orvos nem engedélyezte, hogy felálljak. Így csak csütörtökön került sor rá, amikor szóltam a vizit során az orvosomnak. A gyógytornász segített, tényleg nehéz volt.

Pénteken elvittek a vizsgálatra, ahol szerencsére kaptam egy jó adag altatót. Köszönet érte mindenkinek. Így nem nagyon emlékszem rá. A vizsgálat kb. 20 perc, és én csak akkor éreztem, amikor levegőt engednek be, az nagyon kellemetlen és fájdalmas. Még altatásban voltam, de mondtam, hogy fáj, és a kedves asszisztens válaszolt, hogy mindjárt vége a vizsgálatnak. Csodálkoztam is, hogy ilyen gyorsan. A doktor mondta, hogy szerencsére felesleges volt a vizsgálat, mivel semmit sem talált.

A trombózis több dologtól kialakulhat, de több esemény egyszerre való jelenléte fokozza a lehetőséget. Nálam egyetlen dolog állt fent, mégpedig a fogamzásgátló tabletta szedése. Ezért is kellett a vizsgálatok, mert daganattól is lehetne, és ezt keresték. Szerencsére nem találtak.

Másik lehetőség az, ha genetikai hajlamom van rá. Ezt csak a hazaengedésem után tudták elvégezni. Vért vettek, amit megvizsgáltak.

Másfél hónappal később kiderült, hogy nincs semmilyen hajlamom. Szerencsére. A kórházban Syncumar gyógyszerre állítottak be. Azt még szednem kell, de remélhetőleg el lehet majd ezt is hagyni. A trombózisom egyedüli oka tehát csak is a fogamzásgátló tabletta szedése volt. És az egyáltalán nem számít ilyenkor, hogy pontosan melyiket szedtem, bármelyiktől lehet ilyet kapni. A mellékhatásokban fel is van tűntetve, de hát ha azt mindig mindennél figyelembe vennék akkor a gyógyszeripar csődbe menne. Nagyon kell vigyázni, nem ajánlom senkinek.

Azóta a neten is körülnéztem, és nem én vagyok az egyetlen, akivel ez előfordult. Én a szerencsések közé tartozom, akik ennyivel is megúszták.

Lelkileg nagyon nehéz volt, mikor a családban én vagyok az, aki a rosszban is látja a jót. S most nagyon nem tudtam. Muszáj volt a lelket tartani anyáékban. Egyedül a vőlegényemnek sikerült minden gondolatomat pozitív irányba terelnie, ő tudta azokat a nehéz napokat szebbé varázsolnia.  Már ismét pozitív vagyok, sikerült úgy felfognom, hogy lehet, hogy ezzel a betegséggel valami sokkal rosszabbtól mentettek meg engem.