Tigrics: Alulreprezentált hangfájlok az éjben

Az alulreprezentált Tigrics

Akiknek valami magyarázhatatlan véletlen folytán még nem adódott alkalmuk belemártózniuk a Tigrics által keltett, a legelemibb szintig cizellált hangörvénybe, most jókora kóstolót kaphatott. Ámbár mindenkinek illene már a polcára sorakoztatni a jelen pillanatban négy hanghordozónyira rúgó diszkográfia legalább két példányát, most mégis eltekintek a fekipontok osztogatásától. Ez annak is betudható, hogy az utóbbi időben az eleddig sem túlságosan magamutogató, mondhatnánk: alulreprezentált Bereznyei Róbert honlapja nem volt, és ma sem elérhető. Így az eddigi ezüstkorongokra égetett hanganyagok informáló célzattal felsorolásra kerülnek.

De ki ez a Tigrics?

A Chromalion 2002-ben jött ki az Ultrahang sorozatának első korongjául 50 példányban. Amelyek ebben a két évben érthető módon hálatelt gazdaszervezetekre leltek. Az Ultrahangról annyit érdemes az agyingoványainkba meneszteni, hogy a zenéhez másképp hozzáálló, vagy pontatlanabbul és érthetőbben: kísérletibb, elektronika-közeli mjúzikák legfontosabb magyar fóruma. Akiben e tudás birtokában frissiben vágyódás indukálódik, az se veszejtse magát a főtéri szökőkútba: a három másik eddig megjelent ultrahangos kagyló még hozzáférhető. Különösen Prell nyári, külső, köröttünk zajló, mértékkel adagolt hangoktól-zajoktól sem mentes tájba belesimító, végeredményben feszültségmentesítő indusztriál-ambientjét ajánlom.

De tovább. Az eredetileg Ablak évveszteseknek, végül aztán Évveszteseknek címmel a Diaspóránál 30 kézzel készített kópiával rendelkező, azóta új tulajdonosi kézbe került lemeze szintén 2002-es. Az XRC irányította kiadó 2004-től {dióbél} néven fut. Az ugyancsak 2002-es, a német Keplar égisze alatt napvilágot látott Compact Disco-val vált csak igazán megkerülhetetlenné azon kevesek körében, akikhez eljutott. A kronológiailag hozzánk legközelebb álló, tavalyi kiadvány, a Drapdap már megtisztult az elsőre vicces, de idővel inkább zavaró verbális mesefilm-idézetektől és gyengébb megoldásoktól, majd azzá nemesedett, aminek az ígérete mindig is benne foglaltatott. Azaz a legegyszerűbb viszonyítási pontul szolgáló, ezért pongyola definícióval: az autechrés hangzást ötvözte a maga egyéni melódia-felfogásával. Ezzel, érzésem szerint, jócskán túlmutatva a mesterein. Ezt különben a Neon Music jegyzi, akiktől rengeteg érdekes lemezhez lehet a net útján hozzájutni – a honi viszonyokhoz mérten méltányos áron. Ja és erről már több off- és online újság hozott ilyen-olyan mértékben komolyan veendő recenziót.

PUK: A Talp impressziója – De mi köze ennek Joyce-hoz?

A belső Uránia-udvarban lelépcsőzve az ülőhely tekintetében elég mértékletességet mutató Havanna klubba, élénk forgolódás fogad. Már fellelik a kapcsolódási pontokat a hangrendszer egyes elemei, a szorgos PUK-tagok elhelyezik a padlón a kartonlapokat, a csomagolópapír lekerül a falon függő, témához kapcsolódó képekről. A többnyire rokoni szinten, barátilag érintett jelenlévők mellett nekünk is hamar összeáll a kép. Mindeközben a két CD-piszterka, bíL és RinPinPiM egymásba játszza a hálára kötelező, széles palettát bejáró, kellő zajszintű elektronikus zenéiket. Talán azzal a célzattal is, hogy helyes képünk legyen róla, mit marasztal kívül a klubkultúra a tánctermekből.


„A Talp impressziója” című performansza is, mint annyis más e napokban, a Bloomsday dícséretét zengi. Egyszerű ember lévén nekem persze nem jön át rögvest, és később se, hogy mi köze van a kettőnek egymáshoz, de legyen ez az én magánbejáratú problémám. Ám ha már a reptéri metálbulit is – elvileg – Joyce fékezhetetlen sodrású remekműve ihlette, akkor nekem sem árt kijelentenem, hogy ez a cikk se készülhetett volna el az Ulysess nélkül. Idézet a könyvből: „Ki figyel itt engem? Valaha is valahol ki fogja olvasni az itt írt szavakat? Jelek fehér mezőben.” Ünnepélyesen kijelentem tehát, hogy ezen mértani szépségű szavak hiányában egy árva mondatot sem lennék képes összekeresni a klaviatúrán. Na meg az sem elhangolható, hogy újságírók is lézengenek a könyv lapjain.

A márciusi Dzsó és Méri „egészestés” színházasdija után a mostani szereplés bizony kevéssé volt impozáns. Ezért a hivatalos „Néző”, akinek a nevét nem tudom, de a nézőkét nem is szokás tudni, kritikától sem mentes méltató beszédével indult az est. Mikrofont ragadva vázolta a viszonyát a PUK-csoporthoz. Őutána aztán tényleg az kiviteleződött, ami az egyes komponensekből az agyamban már összeállt. A padlóra két párhuzamos sorban elhelyezett, három-három elemből álló téglalap alakú kartonlapra az egyik sarokból mezítláb elindultak a tagok. Előbb azonban egy sár (higított beton?) tartalmú edénybe léptek, amit így felhordták a felületre. Néhány tag azonban nem vett ebben rész, hanem a késznek vélt műveket nekitámasztgatta a falnak, a helyükre pedig újat tett. Az élmény intenzívebbé tételéhez bárki betársulhatott volna a produkcióba, de nem volt erre rávehető a közönség. Bár ennek az is az okául mutatkozhatott, hogy a zenétől a halk mikrofonba mondott felajánlást inkább csak sejteni lehetett.

Tigrics: A lassú munkához idő kell

A performansz végeztével a nagyérdemű immáron személyekre lebontva váltott néhány szót az asztaltársasága tagjaival, lecsuszamította a sörét annak a rendeltetési helyére, és dolga végeztével elégedetten útnak eredt. A hamarjában késszé száradó művek egyik mesterének zenekíséret nélküli beszéddel kellett volna elejét venni ennek a kedvezőtlen tendenciának. Bejelenthette volna kapásból, hogy pontban 23 órakor majd jön ez a kis ember, aki megbirizgálja laptop képernyőjén a hangok virtuális megfelelőit, többször megigazítja a keverő ingén a haptákba merevedő gombzatokat, és hogy nemesedjék bele a lélek, teringettét, zene lesz a vége! Azonban nem így történt. Ennek kompenzálásául még az inkább Bob Marleyre ácsingózó anyukákat is sikerült az egy-két furfangos és meglepő hangkitörésben kicsúcsosodó minimál hangfolyam ellenére is fél egyig marasztalni.

A jelenlévő kevesek örömére aztán Tigrics odatérdelt a bizgentyűi mellé, és a hangfájlaiból olyan összefüggéseket teremtett, amire a lemezeiből és az egy-két rögzített fellépése után senkinek sem esett volna őrá a tippje. A tigricses melódiák a talonból csak uszke háromnegyed óra leforgása alatt elegyedtek közé a táncoltatós(abb) alapoknak és a nagy felületű, hatásvadászabb hangoknak. Alig mutatkozott meg az a rendelkezésre álló tér minden szegmensét telepakoló hangzás, amit úgy szeretünk benne. Bár bizonyára pepecs munka, vagy egyenesen lehetetlen lett volna ilyen kényelmetlen pózban az otthont belengő ráérős légkörben születő zenét reprezentálni. „A lassú munkához idő kell”, írta az ultrahangos fórumában. Meg persze azt is gondolhatta, hogy nem „értenénk meg” azt. Bár ez utóbbit nem hiszem.

Konklúzió: ha nem is ment minden flottul, csak üdvözölni lehet a PUK-csoport tevékenységét. Akkor is, ha „előadnak” és ugyanakképp akkor is, ha a világ zenei életében jelen lévő, csak a hazánkban teret kapni nem tudó alkotókat hívnak meg hozzánk. Nekem lenne is a közeljövőre pár tippem: Prell, Nicron, XRC, R. R. Habarc etc.

Értékelés: 8/10