Erős külső befolyásoltság - Volt Fesztivál 2004

2004.07.11. 20:16

Három élményekkel és zenével telített nap Sopronban. A Tankcsapdától a Hiperkarmán át az E-Z Rollersig és még tovább is. Immáron a 12. alkalommal.

VOLT Fesztivál

A gyakorlat útján számtalanszor bizonyítást nyert „a méret számít” elv mentén az eddig preferált Sziget mellett kimaradt a Volt. Ez azonban nem tölthet el azzal az önelégedett és felhőtlen tudattal, hogy mindent sikerül megvizitálnunk.
Hiszen teszem azt, lehetne az a cseppet egysíkú, de kellemetes menü, hogy beülünk a több tekintetben legnívósabb Multi Caféba. Azaz délutántól hajnalig alapozásképpen nyugisabb, nagyjából easy-listeninges zenékre mozdulva rá, majd jócskán felindult és szaggatottabb ütemkövetéssel hasonulni a hasonszőrűekkel. Dettó ez ígérkezne jobbadán akkor is, ha a csak a fel-felbukkanó és egymással némi átfedést mutató baráti körökre hallgatnék. Mivel azonban két elbűvölő fiatal hölgyeménybe botlok, akikben az adrenalin-termelés a zúzósabb gitárzenékre jár csúcsközelben, mindenből adódik bőven merítés.

Csütörtök

A kellemetlen asszociációkra okot szolgáltató nevű Viva Színpad felhozatala erős pozitív csalódásként ér. Ha errefelé tendálna az is, amit a tévédobozból és e csatornáról agyonkontrolláltan a nép közé ömlesztenek, akkor becsszó, megígérném, hogy havonta egy heten át nem vetemednék sörivásra. Itt amúgy a könnyedebb punkos vonalat képviselő Supernem, az Alvin és a mókusok mellett sor kerül még a sötétebb Szeg színpadfoglalására is. Ámde mint ahogyan a punknál szokásban van, előzetes ismeretek nélkül az „üzenet” nehezen jöhet át. Bár a lányok a tudás torokrekesztő birtokában headbangelnek szakadatlan, és ha már így adódik, az én hajam is kibomlik néhány nyaktörő szám erejéig.

VOLT Fesztivál

A blikkfangos címzettel ellátott Hiphop Zóna siralmas és a laikusokat jócskán félrevezető módon sulykolja az igazát. Feledném az egybe és kötőjel nélkül írt nevet, ha ez a két óra nem azt bizonyítaná leginkább, hogy az utóbbi években e fronton sem állt be semmi változás. A még mindig szimpatikus és most is roppantmód közvetlen Sub Bass Szabin kívül a többiek inkább önparódiába hajlanak. A legtöbb, amúgy kiváló underground MC egy több számmal kisebb színpadon olyan műsort rittyentene, hogy az intenzív bólogatástól merevedés állna a nyakakba. Meg az is kitűnne, hogy nemcsak ennyi az az annyi. Ezen nekiszomorodásomra a Hiperkarma szépívű másfél órája szolgál gyógyírül. Nem érdemes nagyon feszegetni, hogy miért jön be annyira, talán a közös hullámhosszra foghatnók.

Valamivel éjfél múltával a Multi Caféban Roni Size körébe tartozó DJ Krust nyomja a szikár morgós drum & basst és MC Dynamite osztja az igét, néha minden egyes ütemre külön jut egy-egy szó. Ekkorra azonban már az eladdig bennünk szunnyadó energiák is lecsapolásra kerülnek. Egy tiszteletkör mindenesetre itt is lerovásra kerül. Ennek az lesz az eredménye, hogy a szombathelyi illetőségű Beat Disről lemaradunk. De majd a Szigeten rájuk is sor kerül. Később azon vesszük észre magunkat a Sopron színpadnál, hogy kortévesztett negyvenesek uralják a színt: Lord, Bikini. Azt javaslom hát, hogy tegyünk szert valahol arrébb egy sörre, hátha mire visszatérünk, ez a hajnal kettes szürreál valami kevésbé brutálissá csillapul. Utóbb persze kiderül, jobban tennénk, ha az intő jeleknek hinnénk, elkerülve az ilyesfajta konfrontációkat. De nem. Ez vár ránk: a Smells Like Teen Spirit lélekpezsdítő riffjei közben a Blur Song2-jére történik utalás, mindez acélból, hogy Szasza ráhöröghesse az Álomarcú lányt. Durva egy flash! Az iszonyú katyvasz végén már az emberünk se bírja tovább és a Nirvana-számból is felcsendül néhány sor. (Nemhiába az az utolsó, többször ismételt szava, hogy „megtagadás/elfojtás”.)

Péntek

Tíz óra magasságában a Volt Rádióval szembeni nem éppen EU-konform vizesblokkba toppanok be. Egy derékig raszta srác a fal mellett a túlcsordulás számos jelével felruházott vályú előtt annak az ideájának próbál híveket toborozni, hogy Elvis él. Ezt alátámasztandó éppen ennek a karizmatikus ficsúrnak megy a háttérben egy száma. Az Auróra-pólóval felvértezett punk a dolga végeztével lazán kijelenti, esetünkben selejttel van dolgunk és Elvis fizikai megvalósulásának talán már nyoma sincsen.

A sátrunk közvetlen közelében a biztonságisok a szerepüket túljátszó ebeiket túráztatják. Sőt egyszer az egyik el is szabadul. Átfut nyomban az agyamon néhány ötletfoszlány, filmes látványelemek kíséretében, amint egy ilyen jószág kiszelektál egy ínyencre valló darabot belőlem. Az persze már magasabb pontszámmal honorálom, amint nem az én bőrömre megy ki a tanmese. Ugyanis az „eddig és ne tovább” szalagon belül egy összeomlott sátor, mellette egy őr kutyával, a szalagon kívül pedig egy srác. Ez utóbbi rá próbálja vezetni a sátrat a helytelen viselkedése mibenlétére, hát szemléletesen vázolja neki a szituációt. Alapos és kimerítő leírást ad a mozdulatlan és morc tekintetű párosról. Én meg nem merek visítva röhögni a jeleneten, mert még abba találják hagyni. Kisvártatva azonban kiderül, hogy a sátor „tartalma” egy erősen illuminált állapotú srác.

Annak ellenére, hogy a szegény Titus & Carbonfoolsnak a lemezborítója arra hajaz, mintha valami hipergázos Guns ’n’ Roses-fedlap volna, a zene ilyen gondtalan nyáridőben működik leginkább. Az ugyancsak szerethető Kimnowakra most sem lehet panasz, bár jelezni kéne Nováknak, hogy ambivalens érzéseket kelt ez az ironikusnak szánt mondatocska a szájából: „Válaszd a kereskedelmi televíziózást!”. No mindegy, vegyük úgy, mintha nem vettük volna észre. De aztán sietős trappal távozás: az R-Go és Exotic párosításra nincs felkészítve a túlélő-felszerelésük.

Eliades Ochoa és népes kubai csapata kellemes, bár egy meglehetősen hosszú órával megtoldott fellépése felpaprikázza a kedélyeket. Egymásnak adják át pillanatonként a pixeleket az üzenőfalként ugyancsak üzemelő kivetítőn a tankcsapdások elmarasztaló helyzetértelmezései. A kedvencem: „Gyertek haza! (Fidel)”. Aztán lecsupaszodik a színpadkép, Lukácsék mögöttünk hamarjában eszeveszett pogózásra késztetik a sok százakat audiovizuális úton. Mint öregedő, egyre konszolidáltabb hangképű világmagyarázatokra beinduló zenebarát, a legközelebbi alkalommal azonban sietni fogok elkerülni a külső fizikai behatás okozta veseelégtelenségnek még az esélyét is. És, gondolom, ezzel a velem tartó lányok is így vannak. Mindenesetre a Tankcsapda teljes mellszélességgel odateszi magát. A ráadásokat követően a lassan oszló sokadalomból kikeveredve szerencsére az E-Z Rollersre immáron a srácokkal még átérünk. Már messziről egyértelmű, hogy fullon van a Viva-Sátor. Némi nemű cifrázás még bőven ráférne az egy idő után elég egysíkúvá váló d+b-re. Mindenesetre köszönjük MC Jakesnek, hogy a basszust így mindenestől ránk testálja, Lady Rollersnek meg a finomkás vokáljait is.

Szombat

Mindig megérlelődik bennem a komolykodó elhatározás, hogy elbliccelem azokat a koncerteket, akikhez már volt valamikor szerencsém. Vagyis a kisebb presztízsnek örvendő kollektívák elé gyűltek számszerű voltát növelem. Erre lecövekelünk a nagyszínpad előterébe, ahol körmönfont és természetszerűleg mondvacsinált érveléssel várom, hogy hallhassam sokadszorra is a jól ismert zenéket. Egyértelmű hát, hogy így kimaradnak: Vidámpark, Toy Division, Sun Workshop, Strong Deformity etc. De majd ezt is a Szigeten.

Délután hatkor a nem túl sok újdonsággal kecsegtető, de háttérzenének példásan helytálló, a 70-es éveket idéző The Frank Popp ensemble veszi át a leghangosabb színpad stafétabotját. Majd a Kispál és a Borz – kis képzavarral élve – kikanyarít egy koncertnyit a repertoárjuk tortájából. Persze Lovasiék nem volnának azok, akik, ha néhány kevésbé megszokott ínyencség nem ott tarkállana a feltáruló keresztmetszetben. Tudvalévő, hogy Lovasi és Ákos nem igazán szimpatizálnak egymással. Így nem érne meglepetésként, ha Lovasi tenne egy-két csiklandósabb megjegyzést az utánuk következő Ákos személyére. De ez most elmarad.

Már délután elkezdenek szállingózni befelé a Bonanzás arcok, abban a hiszemben, hogy néhány óra csak és újra egy színpadon lesz látható az éppen tíz éve feloszlott csapat. Majdnem egy órás átalakítás veszi kezdetét az alig másfél órás Kispál-koncert után. Felkerül az országjáró turné címe a színpad baldachinjára, fekete függöny takarja el a kíváncsi szemek elől a munkálatokat. Idővel sejtelmes vörös fények rajzolják ki a lassan dalra fakadó Ákos sziluettjét a leplen, ami aztán lehull és közel három órás jól kitalált showt kapunk. Főképp a rosszízű politikai utalásokat is tartalmazó Új törvény lemezről, de néhány régebbi favorit is közéjük férkőzik.

Ezt az első másfél órás blokkot a régen várt Bonanza Banzai-összeállás követi. Ami közben a másik két tag eléggé csak olybá tűnik, hogy pusztán asszisztál a három szám alatt: Induljon a banzáj!, Valami véget ért, Elmondatott. Amikor pedig az Ákos-grupp többi zenésze is beszáll a táncba, végleg olyanná válik a két eléggé csak megszeppent úrfi, mint holmi színpadi kellékek, akár zászlót is tarthatnának két marokkal a színpadszélen. Valamire azonban a precíz Ákos sem gondol: le kellene állítani a koncert alatt az sms-küldést. Ugyanis ott olyan ékes betűs felíratok is a sötétbe világlanak, mint ezek: „Ákos, te olyan nagy művész vagy!”, „Judapest”, „Fidesz forever!”, „Ákos, pihenj!”. Igen, ez az a pont, amikor a (nem politikailag) jobb érzésű koncertlátogató zsebében kinyílik a bicska és a sokak által nem érdemtelenül szeretett énekesre megorrolhatnak ugyanők. Ugyanis a hajdanán általam is rajongásig szeretett Ákosnak sem áll jól ez a szerep.
.