Hopplá Fesztivál, Szentgotthárd

Anyuka, esküvő, lecsúszás

A talentumukban igazán bízó zenei újságírók, ha azon kapják magukat, hogy valamely fesztiválon sikeresen átverekedték magukat az egyéb tényezőkön, és ez azt eredményezi, hogy lemaradtak egy-két fellépőről, kijelentik, hogy biza a vétkük számos, de azért csak mértékkel az. Így teszek én is. A zord külső körülmények úgy játszanak közre, hogy az első három zenekarról sikerül lecsúsznom. Ők tehát: a helyi illetőségű SITH – Sunshine in the Hell, a Csakazértis a fővárosból és a Wendigo Szentgotthárd-Pest összeállításban.

Már a vonatra szállást megelőzően egyértelmű, amint a peront végigpásztázom, hogy így képzeli el a többség a következő nyolc órát: haverok, ingyen Tankcsapda-buli, sörkert. Leszállva a piroskáról, betekintés nyílik a lehetséges Tankcsapda-pólók és -pulóverek zárt, ezért véges birodalmába. És mert előszörre vagyok ezen a seregszemlén, a legcélravezetőbb odatalálási módot választom, amerre mások, arra én is.

Útközben a kocsmák teraszai tele vannak, sőt egy menyegző is zajlik éppen, alapoznak, rózsaszín koszorúslánykák táncikálnak a gyepen. A templom közelében aztán már ismerős típusú hangfoszlányok gubancolódnak össze a vonulók kurjongatásaival. Előttem az Élni vagy égni-pólós anyuka kíséri a középiskolás korú srácait. Biztos tudja már, hogy mi vár rá, vigyorodom el. Amúgy ők az idegenvezetőim. Kis bóklászás után előkerülnek a többiek is, méltó példázatául annak, miként lehet huzamosabb időre eltévedni egy négyzetkilométeren.

Juff: Szlovén brit-pop belassult csapossal

A Várkert, amit nem jelöl a város honlapjának egyik térképe sem, hangulatos hely. Ahol pedig a mi megmozdulásunk zajlik fáktól körülölelve, egyenesen ilyesmikre van predesztinálva. Éppen a szlovéniai Lendvából tiszteletét tevő Juff játszik angolul, nevezhetjük brit-popnak is. Bent állok a sorban sörért, amikor az énekes kis furcsa ízzel a szavaiban úgy konferálja fel az egyik számukat, hogy az az „egy fiú és négy lány”-felállást szedi dalba. No azért csak ne legyünk telhetetlenek, fut át rajtam a gondolat, a korlátainkkal csak legyünk tisztában! Ahogyan például a srác is, akinek az érdeklődő kérdésére úgy felelek, hogy csapolt, korsó, a húszas a tiéd. Hátat fordít, tesz három lépést, visszafordul, ráncolja a homlokát, de a pókerarcomról semmit nem bír leolvasni, hát közelebb lép és rám mutat: korsó sör? Aha. Mellettem össze is néznek riadtan, hogy a különböző kevertek, amit kérni fognak, csak jó pár biztosíték árán kerülnek majd eléjük.

Tankcsapda: Olyan volt, mint a Volton

A szeretnivaló, fűben ülve szemlélt Juff a gyér színpadközelítő mozgolódások ellenére látható élvezettel játszik. A Tankcsapda előkeveredésének hírére aztán már a telt padsorokkal futó töltögetők sokaságán is delejes gyérülés fut végig. Az idegenvezetőim, akikben a hasznosságuk nem tudatosul, ugyancsak feltűnnek. Az amúgyis körülményesen behangolódó hangszerek pedig megmakacsolják magukat, még szerencse, hogy nem hattagú a Tankcsapda! Kérdezem a többieket, hogy minő repertoár lenne leginkább a kedvükre, mire közel hasonló válaszok érkeznek, A legjobb méreg, a Jönnek a férgek és az utóbbi évek „slágerei” volnának legszívesebben várva a finisben. Hamar kiderül azonban, hogy a két héttel ezelőtti Volttal majdnem megegyező műsor megy le. Lukács itt is ellövi az AC/DC fenékmutogatós sztoriját, és hogy ő miért nem örvendezteti ilyesmivel a nagyérdeműt (önkritika). A koncert végén pedig a gitárját felteszi az erősítő tetejére, azon egy gombot maximumra felteker, és felugorva rácsap a húrokra, hadd gerjedjenek (akárcsak a Volton). A lányok mennek is dedikáltatni meg fotózkodni. Engem is hívnak, de a kezdődő élemedett koromra hivatkozva lemondok erről az élményről.

Knight Riders: A befutó és slágerlistája

Számomra a rendezvény egyértelmű befutója a szentgotthárdi Knight Riders, akik a blues határkörzeteibe eső feldolgozásaikkal bár nem kockáztatnak sokat, de az általuk vállaltakat példásan teljesítik. Mivel otthagyják a színpad szélén a számok játszási listáját, szabályszerűen ott kallódik, s a Bazookára való zenekíséretes átszerelés közben szemet vetek rá. De mert láthatólag már két ott söröző srác birtokba vette, hát megkocogtatom az egyiknek a vállát, és a lap irányába mutogatok, hogy szeretném megnézni. Ők azonban úgy értelmezik a közeledésemet, hogy a számukra teljesen értéktelen felsorolás helyett a sörükre pályázom, rázzák is a fejüket élénken, hogy márpedig te abból nem. Végül az A4-es lap légberajzolása egyértelműsíti a vágyam tárgyának mibenlétét. A lapon tehát ilyesmik állnak tizenkilencen: Are You gonna Go My Way (Lenny Kravitz), Jumping Jack és Sympathy for the Devil (Rolling Stones), Foxy Lady (Jimmy Hendrix), Ballada a senki fiáról, Rohadt rock and roll és 45-ös blues (Hobo), One (U2) etc. A lejátszott Sweet Dreams azonban nem szerepel rajta. De például a Küldj egy jelet! (Európa Kiadó) sajnos nem kerül játszásra.

Hajnal hasadtával

A zalaegerszegi Bazooka zárta a fesztivált, ugyancsak hasonló stílű feldolgozásokkal. Ekkorra azonban már csak a kemény mag marad, ahogyan azt a Knight Riders frontembere kissé fanyarul meg is jegyezi a komótosan lötyögő egybegyűltek láttán. Persze így háromkor a háttérben, a padokon sem lelni sok tiszta tekintetet, főképp a negyed ötkor induló vonatra várók pazarolgatják szép megfontoltan az idejüket. A piroskán aztán a tömeg urhodik el, sokan a padlón ülnek-guggolnak végig, ahogyan azt illik is egy amatőröket felvonultató rendezvény kapcsán.