Sziget 2004 - Élménybeszámoló attitűddel

Kezdjük talán ezzel: Visszaolvasva a tavalyi Sziget-naplómat" target="_blank, be kell látnom, talán mégse feltétlenül üdvös a nagyszínpados Belga-koncert. A többekben csalódást keltő második lemezből pont az a zsigeri gerillaattitűd hiányzik, ami képes legitimálni még a radikálisabb megnyilvánulásokat is. Mert van, amit nem lehet másképp mondani. Abba, hogy kevéssé lelkesülök, bejátszik az is, hogy túl sok figyelmet kaptak az utóbbi időben. Pedig jut fricska bővivel mindenki ormányzatára. Az over- és undergroundozó trú arcok, a haknihuszár DJ-k, a visszatapsolás szokásjoga stb., és persze önmaguk is begyűjtenek sok-sok jól irányzott maflást. Vagyis: a lejátszott számokat önmaguk minősítik, áttolódik a haknihuszárkodó Gólem a DJ-pulttal a színen, a színpaddal szembeni óra kalkulálásra bírja őket, Tisza-cuccokat szórnak, és több flakon szódavizet spriccelnek a közönség közé, az idiótán pózoló egymást fotózzák, a táncos fiú és lány csokikrémmel keni az aligruhás önmagukat, a Billie Jean-re szalonképtelenkedik a legtrágárabb számukat etc.

Természetesen az első Belga-korong után kiszállt, zseniálisan többértelmű nevű Sickratman (Paizs Miklós) sem tétlenkedik. Az első önálló albumából egy dedikált kópiát személyesen tőle sikerül szereznem. Addig azonban Deák Bárdos Ágnessel beszélget egy órát a tabudöntögetésről (a lemez címe: Buzi-e vagy?) és a zene nyelvén való politizálás lehetőségeiről. Megtudjuk azt is, hogy a többiek túlzott kompromisszumkészsége miatt lépett ki a Belgából, hogy nincs benne igény a tévére és a média nagy hányadára, hát kerüli is velük a kapcsolatot. És ha már politika, akkor bevallja, hogy ő az előző miniszterelnökben lát egyedüli valami reményt bármire is, csak előtte jól a földbe kellene döngölni, hogy észrevegye magát. A lemezről lejátszott számok a mondhatni népes publikumban nem váltanak ki különösebb megrökönyödést. De bizonyára hallunk még a nemes egyszerűséggel vulva logójú Vulgar kiadónál elsőül kijött számgyűjteményről.

Ugyanebben, az egyébként irodalmi sátorban sor kerül még néhány Kispál és a Borz-dalszöveg elemzésére is Arató László által. A szűkre szabott órában azonban csak néhány literatúra magasságába emelt számra kerülhet sor. Köszönhető ez annak is, hogy a jelenlévők által bizonyára betéve ismert Lovasi-oeuvre adott darabjai lejátszásra is kerülnek, a tervezett 16 szám fel is zabálná a rendelkezésre álló időt. Az azonban felütésként a fülekbe ültetődik, hogy Lovasi a honi dalköltészet csimborasszója. Aprólékosan bizonyításra kerül, hogy ez a derék horgász biza a mélységjáró nagy kedvében páratlan dallamvilágú akadémiai székfoglalókkal örvendezteti a talán nem eléggé pallérozott lelkületű, de ösztönösen a nagymérvűség mellé sorakozó nagyérdeműt. Persze élvezem a dolgot, a szőrszálnyesegetés amúgyis az asztalom, de az már kissé elszomorít, hogy a számos József Attila-utalásos több vers közül az általam is legjobbnak tartott Zár az égboltra („homokos, vizes síkon, az tudja”) nem kerül sor.

Mert lánglelkű kérdezőbiztosként is jelen vagyok (erről majd később), tudom, hogy a Lukács ejtőernyős balesete miatt elmaradó Tankcsapda-félnyolc okán a többség Lovasiékat jelöli a Nagyszínpad magyar vonatkozású legfontosabbjának. A pécsiek kissé fáradtnak tűnnek (de mi is), azonban az egy-egy szám erejéig meginvitált közreműködő Varga Líviusz (A kutya vacsorája – Nagyvárosi románc) és Juci (Anima – De szeretnék) színpadra kerülése üdítőleg hat. Sőt még a Mulató is hangszervégre kerül, ennél lelkesítőbb csak az bírna lenni, ha egymás nyomában ivódna a másfél óra szövetébe az Éjjeli nyugtató és a párdarabja, az Űrturista. A kutya vacsoráját végig akarom nézni, de a végigugrált, visszásságokat (Robi merevsége és arroganciája) most is csak óvatosan adagoló Hiperkarmát követő hajnalközeli fél három a négyórás alvással szövetkezve bedönt a táncteret övező elfekvők közé.

Ugyanitt, a Wan2-sátorban egy másik napon lenyűgöz a Sun Workshop. Töredékes, szakadozott, váltásokban bővelkedő metál kíséretében Pityesz végigpróbálja a rendelkezésére álló széles hangterjedelmét. Az amúgy sem páralecsapódásig számszerűsíthető, máshoz szokott, Iron Maiden-pólós többség nem is érti, hogy miről van itt tulajdonképpen szó. A kivetítőn értetlenkedő SMS-ek jönnek, hogy most asztánék hogyjan is vannik ez ottan a teremnek a végibe. Csak elrettentésül jegyzem meg: egy másik éjszaka (talán a kilencforintos SMS-en felbuzdulva) hihetetlen tempóban küldik a magyar szinkronhangok neveit. De mindegy is, a másfajta iskolákon nevelkedett énségem lelkesül, a hamarost bekövetkező nagylemez már idejekorán borzolja az idegvégződéseimet.

Hogy mi tesz még hasonlót? A Másfél, a Korai Öröm és a Colorstar. A tavalyi Szigeten megismert eszement sátorszomszédommal ismét ebbe a felállásba kerülünk. A széles mozdulatoknak hála, a két idiótát a sátor hátsó felében két méternél közelebb senki nem meri megközelíteni vagy csak átmenetileg. Hja, az (instrumentális) zene hatalma! Az izzadtságmirigyek imígyen felfokozott munkáját aztán hűs levegővel honoráljuk, és betévedünk Varga Zsuzsára. Legyűrvén az ambivalens érzésgörgeteget a zenei előélet és a női zsánerképem tárgyában, nem vonhatom meg tőle a tetszést, okos, ténylegesen szerethető popzenével van dolgunk. Csak a Clash-feldolgozás az, amit még mindig elbaltázottnak tartok. Persze nem annyira, mint a Rasmust, amely egyenletből ha kivonunk egy gitárt, akkor prompt szánalmas bojgruppá silányul. (De miért kell éppen akkor arra mennem, és miért kell még külön meg is említenem?)

Ugyanígy nincs valami fergeteges hatással ránk a Luminárium. Majdnem háromnegyed órát strázsálunk a sorban, hogy megtapasztalhassuk, milyen egy néhol furcsa fényviszonyokat produkáló gumivilág belülről. Vannak persze olyanok is, akik megvilágosult ábrázattal nyúlnak el erre-arra, és merengve mélyülnek el a beszivárogtatott giccszenében. De feledem nyomban, amint a Világzenei nagyszínpadon egy Lhasa nevű hölgy lélekbemarkoló hangon sanzonindíttatású melankóliával telíti a jelenlévők minden pórusát. (Ajánlott film a témában, amúgy a francia újhullám legszebbje: Cléo 5-től 7-ig)

És ha már a szebbik nemnél tartunk, a német hip-hop Seeed helyett a Ludditák koncertjére nézünk be. Az új számok bizonyára frenetikus szövegére nem most fog fény derülni, de a rímek mentén a régiek több sora egyértelműen összetartozónak tűnik a fülünknek. Az ígéretek szerint ősszel kiadásra kerülő második albumukra több közreműködő is várható. Így a most színpadra lépők is: az újságíró Déri Zsolt, a Hippikiller punkjai és a magyar underground hip-hop több számában vokálozó Noryka is. Továbbá, ha már földalatti hip-hop, akkor az utánjárásra sarkalló nevek az Elektron sátorból: A Kezdet Phiai, Bankos, Az idő Urai, Copy Con etc. Csupa garancialeveles és megkerülhetetlen verbális vívó.

A marginálisabb zenei kifejezésmódokkal való szimpatizálásom okán most is ellátogatunk a Cökxpon ambient sátorkertbe. Cipőtlenítés után az ember befekszik a látogatók számának függvényében megkaparintható párnára és szusszan egyet, akár elalvásig is belefeledkezik az izgalmas részletekben tobzódó zenefolyamokba. Idén csak néhány órányit vagyunk bent, olyan nehéz kiszakadni a kinti forgatagból. Mindenesetre ha Prellre nem is, de Tigricsre beülünk. Ő persze, régről való szokásához híven, a konformisták ellenében és a dobfelszerelést konkrét zenei módon használó közreműködő sráctól kísérve inkább hozza eszünkbe Francisco Lópezt, mint bármely korábbi önmagát. A haverom be is alszik rajta.

De vissza a fősodorba! Az Ash végigvezet a lemezeik sarkalatos pontjain, de a közönségénekeltetés a honi viszonyok, azaz a zenekar rétegzenei mivolta okán nem vezethet sikerhez. Az Európa Kiadó csendessége, szövegcentrikussága furcsán is hat az ilyen pörgős zenék után. Mellettünk feltünedezik pár zenész-médiaszemély is: Deák Bárdos Ágnes, Para Kovács Imre, Richi Pi az Animal Cannibalsből stb. Menyhárték hozzák, amit tudnak, bár egy ilyen bőséges repertoárhoz jobban illik az önálló koncert.

A Pet Shop Boys amnéziás tüneteként az első és az utolsó szám a Sin, a közbeékelődő időben csak slágereket játszanak. Nem új, de nagyszerű elgondolással nem hagyják kopáran a pódium jelentős hányadát, mint teszem azt a Soft Cell, hanem a zene ritmusára különböző magasságú oszlopokon ugráló fénypászmák emelik a hatást. Egy alig másfél méteres srác odafordul hozzám és beavat: pár hete együtt pezsgőzött az énekessel, aki szerinte 59 éves. Ebből is látszik, hogy a vonzalmam a kacagmányos megállapításokat tevőkhöz kölcsönös.

Az azonban már nem ilyen szívderítő, hogy az utolsó két nap során olyan porfellegek, és főleg tömeginvázió lepi el a Szigetet, hogy a szemüvegemen lerakódott szemcsés anyag drogként értékesítve pár sörnyi pénzt hozna a konyhára. Így van ez, ha nem kap a fesztivál legalább egy kiadósabb zuhét a nyakába.

Alon-megjegyzés: Munkatársaink élete a Szigeten nemcsak gondtalan öröm és szórakozás volt. Több száz szigetlekót kérdeztek meg zenei ízlés ügyéven, emellett néhány interjút is lezavartak izgalmasnak tűnő előadókkal. Mindezen tevékenységek eredményei publikálva is lesznek, ha eljő annak ideje.