Érintés: Japán-nap a Nyitra utcában

Meglelvén a célközönséget és első termet

Valahogy elvetődve a Nyitrai utcai ÁMK-ba, ténnyé érik bennem a sejtelem, hogy nem feltétlenül a tágabb értelemben vett nagyközönségre van kihegyezve a dolog. Bent az épületben, a vitrinek üvegfalai mögött és a közvetlen közelükben fotók fogadnak Japánról és egyértelműen onnan eredeztethető stílusú képek. Igen, körülbelül ez idő tájt ér a fenti felismerés a túlzott kisiskolás populáció jelenléte miatt, amit nem kellően ellensúlyoz az a pár felnőtt (magamat is nagyvonalúan közéjük számolva), aki a folyosón teszi a lézengést.

Meglelvén a kiállítás első termét, ahol különféle virágok illatát árasztó füstölők, minőségi, így gyógyteák is, róluk könyv, furcsa küllemű nyalóka stb. kerül elém. Más irányba fordulva kicsit túlburjánzani hagyott cserepes virágnyi bonsai-fák szintúgy megvételre. Felettük a falon japán kalligráfia (ecsettel festett szépírás) a számunkra krikszkraksznak tűnő betűkkel és tradicionális jelképek.

De nem maradhat el a mi asztalaink japán megfelelője se a maguk feleakkora magasságával. És persze a miliővel, ami, ha máshonnan nem is, de az idevágó filmekből (hogy ne vizslassuk a messzi távolt, Kill Bill 1-2.) ismerős lehet: a némi fényhatásra sziluetteket életre hívó papírvékonyságú falakkal (mint valami céljától megfosztott spanyolfal).

A fránya kölykök izgágák, hiába a gésa

És akció. Beterelni a napközi szkippelésén felbuzdult gyerekeket, cipőt zoknitól elválasztani, akinek nem jut szőnyeg, annak a törökülést a tornacuccból meginvitált törülközőn véghezvinni. Ha már a délelőtti origami-ba, a megidézett ország papírhajtogatásába és a kalligrafikus írásbeliségébe való, minden bizonnyal megejtett, bevezettetés kimaradt, legalább a teaceremónia mibenlétéről lesz fogalmam. A fránya kölkök persze izgágák, cukrot kérnek a hagyományosan nélküle és sok óra alatt megiszogatott, leheletnyi ízváltozatokra fogékony érzéknek kedvező teafőzetbe. Sőt. Az még hagyja ám, hogy megégetik a nyelvüket a nagy megtapasztalás mindhamarabbisága felé törve, de még zajonganak is az eredetileg és köztudomásúlag minden mozdulatra aprólékosan figyelő némaság közepette. Érthető és az életkorukhoz illő módon.

Teszik ezt még a betipegő, talán csak a smink és a vonások tekintetében kissé pontatlan gésa jelenlétében is. (Semmiképpen sem téve egyenlőségjelet, nem is hangzik el, de megemlítem, hogy a legősibb mesterséget ők vízkereskedelemnek hívják.) Közben, és mintegy a következő napirendi pontot előrevetítve, a bonsai-ról megtudjuk, hogy lakásban nem tartható, ellenben télen is kibírja a szabadban és e tavasztól-őszig az új hajtásaiban vissza-visszacsípett fácska egész valójában a túlélést szimbolizálja.

És az első terem egyben az utolsó is

Mint kiderül, a kiállítást magába foglaló terem annyira az első, hogy nincs is több. Egy nagyobb terembe átvonulva már az előadások és a projektorról vetített két mozifilm várja a több osztálynyi általános iskolást a szomszédos iskolából. Az első előadás földrajzilag mutatja be Japánt, térképről indulva a néha lélekpezsdítően szépséges fotográfiákban megnyilvánuló természetléptékű jellegzetességekig, nem túl messzire jutva Fuji hegyétől.

A másik útikalauz már saját készítésű képekkel illusztrálva vezet az ottani viszonyok és szokások közé. Az ismert szupervasúttól eljutunk a „papnövendékek” és a több egyéb dologhoz hasonlatosan precíz módon szabályozott élettervezetű dolgozók világán át a szinte már szertartásosan érkező környezeti és társadalmi kataklizmákból 15-20 évente újra felépülő ország fenyőfaszerű épületeiig.

Hogy mi is tegyünk hozzá valamit

Sem a két filmen, sem a gojorin- és kendo-bemutatón nem tudok maradni. A mozikról azonban nagy ravaszul mégis ejtek néhány szót. Magyarországon sajnos nem túl nagy presztízsnek örvend a rajzfilm és a képregény (a kultúra szót már hozzájuk se merem toldani).

A minket érintő szigetekről származókról meg a kereskedelmi tévék azt sulykolták belénk, hogy vagy negédesek, vagy erőszaktól tocsogóak. Vagyis maximum a kisebb gyerekeknek gyártódtak. Ezzel szemben Miyazaki Hayao Chihiro szellemországban-ja sokadszorra is új felfedezésekre készteti a nézőjét, legyen az bármelyik korcsoportból származó. Kitano „Beat” Takeshi számos filmje futott a hazai mozik gyöngyvásznán, úgy is könyveltük el mint a jakuza-filmek jellegzetes alkotóját. Erre fel két éve előállt a Bábokkal, ami gyökeres szemléletmódbeli változást előlegez: az eredendő brutalitást a turistacsalogató képekkel, így a szimbólumértékű cseresznyevirágzással is övezett, sajátosan tragikus, „szép” összefonódó történetek váltják.

Mondhatjuk talán hát, ha mélységet adunk a felületeknek, a japán lélek a fent vázolt sztereotípiáknak valamilyen módon megfelel.