Márton-napi indiánok

Nehezen indulunk, mert emlékezünk

A tavalyi kultúrsokk miatt úgy elment a kedvünk az egész Márton-napi vásártól, hogy még vasárnap délelőtt is úgy volt, idén kihagyjuk az egészet. Ahogy az ALON is beszámolt róla, annyi eszméletlen mennyiségű bóvlit láttunk itt 2003 őszén, hogy az egész józsefvárosi piacot fel lehetett volna belőlük tölteni. Annyi különbséggel, hogy ott nem szedtek volna belépőt érte.

Aztán a vasárnapi húsleves után fiammal mégis úgy döntünk, kockáztatunk és kimegyünk. A hivatalos alibi egy zsebkés haladéktalan beszerzése, de a valódi ok az, hogy szocializálódjunk kicsit a négy fal és az egyheti monitorvillogás után.

Kedvező elmozdulások

A helyszínre érkezve először azt konstatáljuk, hogy továbbra is belépőjegy ellenében lehet vásározni, ami felnőtteknek 500, gyerekeknek 250 kemény magyar forint. Nem sok, persze, meg rá lehet fogni, hogy kulturális esemény, de feltehetően inkább arról van szó, hogy a nehéz helyzetbe taszajtott vasi múzeumok így próbálnak összegereblyézni egy kis extralóvét.

Aztán az tűnik fel, hogy mintha foghíjasabban állnának az elárusítóbódék, mint tavaly, ami annyiban üdvözlendő, hogy a szervezők láthatólag a bóvlidömpinget szerették volna kordában tartani.

A bejárattól jobbra eső kiemelt területen, ahol a színpad és a skanzen-házak vannak, szinte csak „igazi” népi kézművesek, étel-italásusok kaptak helyet, aminek annyira megörülünk, hogy azonnali hatállyal megveszünk egy faszányos körmendi zsebkést a majdani nyársalásokhoz, ráadásként pedig egy nagy zacskó mézespuszedlit, amit később aztán sikerül beborítanunk a lábak közé.

Azért nem minden fenékig tejfel

A vásár felső végén aztán csak előbukkannak a kevéssé értékes és az esztétikailag leszázalékolt produkciók egyaránt: a tavalyinál továbbra is jobb a helyzet, de azért ráakadunk 450 forintos kiskamasz alsókra, Del Piero nevével marketingelt öngyújtókra, New York-hiphopsapkákra és hasonlókra.

Megnyugvással vesszük tudomást, hogy teljes egészében hiányzik a tavalyi mutatványos szekció, helyét egy sörsátor foglalja el. Ott jártunkkor egy bűvésznek látszó hölgy szórakoztatta a nagyérdeműt, amely körülbelül fél tucat érdeklődőből állt.

Az indiánok három típusa

Az idei Márton-nap különösen bővelkedett indiánokban. Közös jellemzőjük a díszes népviselet, ami azért figyelemre méltó, mivel súlyosan identitászavaros, ám a marketingben annál járatosabb észak-amerikaiaknak öltözött dél-amerikaiakról van szó.

Rövid szemlélődésünk alatt az indiánok három típusát tudtuk megkülönböztetni. Egyszer vannak a parasztházak tövében füstködbe burkolózó, sámánzenét produkáló CD-árus indiánok, aztán vannak a kínai gyártmányú egzotikus cuccokat áruló indiánok, és végül, de nem utolsósorban, vannak a lacipecsenye előtt jóféle magyar hurkát és kolbászt falatozó indiánok. Ez utóbbiakat mokaszinuk, hosszú tollazatuk és elégedett ábrázatuk különbözteti meg az előző két populációtól.

Írásunk a tavalyi vásárról (képgalériával)