"A legnépszerűbb rock & roll trió" nálunk - Tankcsapda-koncert

A hitelesség kérdéséről

Szívós közhely, de igaz: a pop-rockzene nagyban a hitelesség függvénye is. Hatványozottan így van ez, ha a saját házunk táján söpörgetünk, ahol igazán nincs működő struktúrája a zenei életnek. Van persze csillagszám haknibrigád beszűkült fantáziájú stylistok és koreográfusok elgondolása mentén vagy azt is nélkülözve. És van pár – érvényes – zenekar unikumként, mintegy mutatóban, hogy úgy lássék, azért csak nem olyan sivár az, mint valójában. Két kézen elő lehet számolni azokat, akik közülük meg is tudnak élni ebből. Ha minden jól menne, ők lehetnének az első vonal, mögöttük meg ott nyüzsöghetnének a többiek, akik az ismertség tekintetében (de csak abban!) másod-, harmad-, negyedrangúak. És persze őket is eltartaná piac, magától értetődő módon. Ha minden jól menne. De hova is akarok ezzel kilyukadni?

A rendezvény délutánján láttam egy filmet: Velvet Goldmine (borzalmas alcímmel, csak elrettentő például írom le: Bálványrock). Glam-rock, David Bowie, Lou Reed betájolásul, esztelen giccsparádé a számok zömét kitevő lassúkhoz, büszkén, felvetett állal hirdetve: a Semmi csillogása Minden. És ami rá tíz évre, a new wave másféle csillogású zenitjárása idején már kínos és minimum szemöldökfelvonásra késztető, az a hetvenes évek elején működik, hiteles. De hova is akarok ezzel kilyukadni?

Még mindig nem a koncertről

Több zenei elgondolás manapság egyszerűen nem működőképes. Főleg azokra érvényes ez, amelyek túlságosan trendiek akarnak lenni, amik pontosan belepasszíthatóak egy adott, nem túl tágas skatulyába, amik túlontúl az elvárások mentén születnek. Van olyan zene is, amelyik az én tévedésre jócskán okot adó véleményem szerint érvényét vesztette, csak úgy elfogadható, ha hozzáveszem az adott kor sajátosságait. Az emblematikus lemezek más névvel és csak 5 évvel később megjelenve közel sem fejtenék ki ugyanazt a hatást. (Egyébként meg éljen a recepcióesztétika!) De hova is akarok ezzel kilyukadni?

Ki lehetne tenni a „Megtelt” táblát

A fél nyolcas kezdésű Cadaveras de Tortougas-ról lemaradunk. Azon elgondolást követve, hogy ők majd úgy fél kilenc körül lépnek a színpadra, 10-től a Moby Dick és a rossz magyar szórakozási szokásokhoz igazodva (11 előtt panganak a helyek) a Tankcsapda éjféltől.

Ezennel ígéretet teszek, hogy megpróbálom áthangolni a bioritmusomat. A talán soha sem látott népszerűségre való tekintettel az aula színpada helyett padok fogadnak és sokadalom, a nagyteremben pedig ugyanez pepitában, ám állóhelyekkel. A szkafandernek is beillő vastagságú kabátom láttán a ruhatárban a máskor Danielle Steel-könyv komótos olvasásába merülő hölgy végül mégsem kér dupla pénzt. A „Megtelt!” táblát persze már ekkor ki lehetne tenni egy jól látható helyre. A szintén arra vagy másra vágyakozókkal ellentétben nem állok be ötvenediknek sörért. Az ottani összkép, ér a felismerés, jól modellezné a honi zenei életet, ha tíz italra korlátoznánk a kiosztható mennyiséget (persze otthonról is lehet hozni).

Moby Dick-borsó

Bent az emberáradatban a Moby Dick érdemeit taglaló haverom kitér arra is, hogy a szintén újjáalakult Akelával a tagokat tekintve vannak átfedések. Kérdésére, hogy irgalmatlanul jó-e, amit látnom és hallanom adatik, szaporán helyeslek, mert az. Bár valami azt súgja, hogy világégés-hangulat, az ember ketrecbe zárt állat volta és a hasonlón deprimáló témákkal azonosulni nem tudok. Így, ebben a formában meg különösen nem. Ugyanis eredendően kaján alaptermészetem a humor- és iróniamentes dolgokkal a tágan értelmezett szépség híján tartósan nem tud mit kezdeni. Az meg különösen rosszízű és sokatmondó anakronizmus, hogy a tizenegyedik lemezük a Demokrácia álarca címet viseli. Hasonló, mint az Akeláé: Forr-a-dalom. Egy mirelit borsócsorda meg a hátgerincemen vonulgat.

Tankcsapda: Fáradtság, Nirvana

Hajnali fél hármas pizzázás során derül ki számomra pár vadidegen sárvári srác tolmácsolásában, hogy nem csak én vagyok az éjfélre lezajlott Tankcsapda-koncerttel úgy, ahogy. Volt benne valami fáradtság, olyan kötelességteljesítésszerű, ahogy a 15 év első évet és az utolsókat favorizálták Lukácsék az egyértelműen jelentősebb középső korszakkal szemben. Az utolsó két lemezen (Agyarország, Élni vagy égni) meg azt lehet érezni, hogy az elvárásoknak való megfelelést minden elé helyezik. Néhány kivételtő eltekintve lagymatagok, na! Rá lehetne fogni ezt a múltba merülés mindent megszépítő voltára, de ha a nálamnál jó pár évvel fiatalabbak, akiknek ez a legfogékonyabb kor a jelene, akkor abban már lehet valami.

Örvendetes azonban, hogy a vegetáriánus (most olvastam) Lukács egy szál gitárral kiül és két Nirvana-szám (az egyik feldolgozás): Where Did You Sleep Last Night, Polly pár sorával próbálkozik, majd az Egyszerű dalba fog. Ez különösen akkor érdekes, ha tudjuk, hogy a Polly unplugged verziójának a kezdő akkordjai majdnem ugyanazok, mint a Tankcsapda-számé. De hova akarok én ezzel úgy egészében kilyukadni? Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.


Értékelés: 7/10

(A tudósító elhallgatja, hogy a Moby Dick-koncert alatt fényképezője bemondta az unalmast, így a Tankcsapda-kép gyanánt az olvasónak be kell érnie egy illusztrációval. Ha mindenáron Tankcsapda koncertképekre vágynak, akkor ilyent is találnak az archívumunkban.)