A magyar kultúra egyik izgalmas és feltáratlan szegletét, a hetvenes és nyolcvanas évek rockzenéjének koncert- és demófelvételeit kutatja és menti az utókornak Bálint Csaba. Állami támogatást, hivatalos segítséget nem kap, gyűjteménye mégis izgalmasabb, mint számos sokmillió adóforintból gazdálkodó, látogató nélküli múzeumé. Csaba várja Vas megyei segítők jelentkezését is, mivel rocktörténet-ügyben ez a régió meglehetősen feltáratlan.
Az állam akkor esett le igazán az állam, amikor a listán megtaláltam azt a Rolls-koncertfelvételt, amelyet öcsémmel vettünk fel a pécsi ifiparkban, több mint két évtizede.
Az oldal készítője, Bálint Csaba a magyar rockzene szereplőinek koncert és demófelvételeit kutatja, gyűjti, rendszerezi, digitalizálja. A névsorban az illusztris óriások (Omega, LGT, Hobo, Beatrice stb.) mellett megtaláljuk az olyan félig elfeledett, ám egykor népszerű zenekarok felvételeit, mint a HIT, a Rockwell vagy az East. Aki megélte azt a kort, tudja, hogy a hivatalos kultúrpolitika áldásos tevékenysége miatt mennyi érték ment pocsékba akkor. És legalább ennyire fájó, hogy az esetleges maradékot láthatóan nem kívánja megmenteni az új kultúrpolitika sem.
A honlapon egy hatalmas munkával összeállított koncertadatbázis is fut, amelyből kiderül, mikor milyen koncert volt anno.
Csabát a részletekről kérdeztük:
Mondanál magadról pár szót? A honlapról nem szinte semmi nem derül ki rólad.
Mindig érdektelennek tartottam a személyem a Rockmúzeum szempontjából, ezért nem írok magamról a honlapon, de valahol élvezem is, hogyha valakivel személyesen találkozom, akkor nagy meglepetést okozok azzal, hogy csak 26 éves vagyok, miközben úgy írok a 70-es, 80-as évekbeli dolgokról, mintha ott lettem volna, pedig a magyar rockzene csillagévében, 1978-ban születtem. Szokásos iskolák, majd jogi egyetem Debrecenben. Jelenleg egy pénzügyi tanácsadó cégnél dolgozom, és rovatvezető vagyok a www.passzio.hu internetes rocklapnál.
Talán azt fontos még megemlítenem, hogy vidéki vagyok, csak nemrég költöztem el Nyíregyházáról, gondolom egy másik vidékinek nem kell ecsetelnem, mennyire nehéz egy Budapest központú országban 280 kilométerre a centrumtól szervezni egy ilyen tevékenységet.
Hogyan kezdődött?
A 90-es évek közepétől nagy Led Zeppelin rajongó vagyok (www.led-zeppelin.ini.hu), több száz kalóz koncertfelvételt sikerült összegyűjtenem, és mikor egy öregrocker haverommal arról beszélgettünk, hogy idehaza is magnóztak a koncerteken az emberek, és neki is van a padlásán pár régi P. Mobil-szalag még Bencsik Samuval, akkor jött az ötlet, hogy ezzel is kellene foglalkozni. Ez 1999-ben volt, akkor naivan azt gondoltam, lesz 10-20 ilyen felvétel, és milyen szép lesz az élet. Azóta több száz kazetta és szalag került elő, és átlagban a napomból 2-3 órát a gyűjtemény körüli munkára fordítok.
Mi minden van most a birtokodban?
Gyakorlatilag néhány kivételtől eltekintve teljesen reprezentatív a gyűjtemény az olyan zenekarokból is, akiknek az akkori kultúrpolitika miatt nem jelenhetett meg lemezük, nem volt hivatalos hangfelvételük. Sajnos vannak még felderítetlen területek, zenekarok, akiktől a mai napig nem tudni semmilyen hanghordozóról. Például Dogs, Ferm, Radics Béla korai formációi. A gyűjtemény felépítésében nagy szerepet játszottak a nyugati minták. Láttam, ahogy könyvek jelennek meg arról, hogy például Hendrix vagy a Led Zeppelin napról-napra koncerten mit játszott, az azokról készült hivatalos, félhivatalos, vagy teljesen illegális felvételek mind katalogizálva vannak, tudni lehet pontosan, hogy mi történt.
Így célul tűztem ki, hogy minden magyar rockzenekartól legalább egy koncertfelvétel legyen minden hónapból, amíg fennállásuk tartott. A céltól még messze vagyok, sőt lehet sosem érem el (az is lehet, hogy nem is készült minden hónapban felvétel), de törekedni kell a teljességre. Főleg az improvizatívabb zenekarok esetében fontos ez (Ricse, HBB, Syrius például), akiknél minden nap meglepetés volt. Ilyenkor lehet kétséget kizáróan megmondani, hogy csak egy begyakorolt anyagot nyomtak mondjuk egész nyáron, vagy „ereszd el a hajam” jelleggel tényleg zenéltek.
Mire vagy mikre vagy a legbüszkébb?
Jelenleg a Rockmúzeum küldetése legjobban a P. Mobil utóbbi pár évben kiadott kiadványaiban csúcsosodik mindenki számára láthatóan. Az előkerült felvételeket úgy próbáljuk közkinccsé tenni, hogy interneten a zenekar szűrőjén átment koncerteket letölthetővé tesszük, a jobb minőségűeket bónuszként vagy önálló kiadványként kis példányszámban kiadja a zenekar. De, gondolom, a kérdés az előkerült gyöngyszemekre vonatkozik. Nos, nagyon igényes a Syrius-állomány, büszke vagyok a korai Beatricétől előkerült anyagokra, de ez annyira szubjektív dolog, hogy inkább az egész gyűjteményre mint állományra tekintek nagy-nagy szeretettel.
Elkötelezett lokálpatriótaként nagyon tudok örülni minden nyíregyházi koncertfelvételnek, és szerencsére van jó pár agyag, ami például az ottani ifiparkban készült, például a Beatrice nagy 78-81-es korszakának utolsó koncertje. Nagyon sok felvételhez fűződnek kellemes élmények, sokakra a megszerzésének körülményei miatt vagyok büszke. Például a legkorábbi Omega-felvétel Nyíregyházáról 1972-ből úgy került elő, hogy apám találkozott egy régi barátnőjével, akit nem látott 20 éve és arról kezdett beszélni, hogy a gyerek milyen hülye, hogy ilyen hiábavalóságokkal foglalkozik, mire a hölgy előadta, hogy bizony ő is felvett egy ilyen koncertet, és 30 éve az ékszerdobozában tartja a kazettát.
Na most mindenki elgondolkodhat, hogy hány ilyen felvétel lapulhat még a szekrények mélyén, padlásokon, és mennyire minimális az esély, hogy előkerüljenek. Ezért van szükség arra, hogy minél többen tudják, hogy van, akinek ezek a dolgok fontosak és segítsenek a gyűjtésben, mert egyedül nem megy.
A zenészek hogyan viszonyulnak mindehhez?
Változó. Gyakorlatilag a zenészek, zenekarok 90 százalékával megvan a kapcsolat, vannak nagyon értelmes emberek, akik nem félnek attól, hogy ebből nekik káruk származna, sőt sokan közülük rájöttek arra, hogy én az ő emlékművüket építgetem. Van, aki (név nélkül) megfojtana egy kanál vízben, mert fél, hogy az esetenként gyengébben sikerült koncertek esetleg rossz fényt vetnének fényesre suvickolt imidzsének. Támogatni senki nem támogat, de van, aki legalább arra hajlandó, hogy 20-30 évvel ezelőtti dolgokra megpróbál visszaemlékezni napi pontossággal. Nekem fontos, hogy minden a lehető legpontosabban legyen megörökítve, ki mikor lépett be a zenekarba, mikor lépett ki, hogy íródtak a számok, hol mikor léptek fel.
Azt olvastuk az oldalon, hogy nem sikerült „hivatalos” támogatást kapni. Mivel utasítottak vissza?
A Soros Alapítvány kurtán-furcsán közölte, hogy könnyűzenét nem támogatnak. Ezzel kapcsolatban volt Vedres Csaba zongoraművésznek egy előadássorozata Pesten az RS9 Színházban, melyben azt boncolgatta, hogy milyen álságos az ellentétpár a magas kultúra, vagyis a „komolyzene” és a könnyűzene közt. A komolyzene egy nagyon kis rétegnek közvetít értéket, mégis állami pénzből évente milliárdos összegek folynak el egy szűk kör szórakozására, míg a szélesebb tömegek közt értékteremtő, közösségkovácsoló funkciót betöltő, nem kevésbé értékes könnyűzenétől (persze annak is csak az igényes ágairól beszélek) elvárják, hogy tartsa el magát a kocsmákban.
Az Országos Széchényi Könyvtár elviekben befogadná a gyűjteményt, de azzal bocsátottak utamra, hogy szerezzek hozzá állami támogatást. Én meg azt mondtam akkor, hogy jól van, jó lesz ez magángyűjteménynek. Saját pénzből megcsinálom, de a köz innentől kezdve nem nagyon követelőzhet. Pedig sokan azzal vádolnak, hogy eldugom a nemzeti kulturális örökséget, mikor nem másolgatom mindenkinek az összegyűjtött anyagot. Ezt égbekiáltó igazságtalanságnak érzem, mikor már most is a megkérdezett régi koncertre járók jó része arról számol be, hogy ez volt, az volt, de már kidobta, rávett, elégette, elveszett stb. Múlnak az évek, és az idő múlásával egyre nehezebb lesz a vizsgált korszak tárgyi és hangzó emlékeit előkeríteni. Például most létrejött NAVA (Nemzeti Audiovizuális Arhívum) sem a régmúlt értékeinek a digatalizálásával foglalkozik, hanem az aktuális közszolgálati csatornákon futó anyagot veszik mostantól napról napra. A tévében és a rádióban az elmúlt majd 50 évében felhalmozott értékeket meg sem próbálják megmenteni.
Nem tervezed üzleti alapokra helyezni a tevékenységedet? Esetleg dokumentumkönyvet írni a demó- és koncertfelvételek alapján?
Ebben nincs ilyen szinten pénz. Maguk a zenészek sem tudnak megélni a saját hivatalos kiadványaikból, nincs erre kereslet, és nekem meg nincs kedvem tárgyalásokkal, házi másolgatásokkal tölteni az életem. Az az igazság, hogy a zenészekkel sincs kedvem egyeztetni, mert ha pénzt szagolnak, mind megvadul, és vérmes reményeik gyakran meggátolnak minden előrelépést. Jobb ez ilyen nonprofit alapon, én is nyugodtabban csinálom, elég az élet egyéb területein megharcolnom a napi gondokkal. Könyveket meg folyamatosan írok, fiókban van néhány félig kész dolog, majd egyszer kiadom magánkiadásban, hogy elmondhassam: ezt a könyvet én írtam, és persze azért, mert szeretném megmutatni, milyen egy igazán profin megcsinált magyar rocktörténeti könyv. De nem gondolom, hogy egy ilyen témában egy kiadó fantáziát látna. Manapság drága a könyvkiadás.
Ha valakit érdekel a dolog, miben és hogyan tud neked segíteni?
A háborúhoz kellő három dolog bármelyikét szívesen fogadom a honlapomon lévő számlaszámra, nehéz megfinanszíroznom az ezzel a dzsihadszerű küldetésemmel járó költségeket. (CD, infrastruktúra, utazgatás, telefon stb.)
Persze elsősorban azok jelentkezését várom a www.rockmuzeum.ini.hu címen, akiknek vannak ilyen felvételeik vagy tudnak ilyen emberekről.