Elfeledett zenék tárháza: A 90-es évek letűnt slágerei (1)

Fontos: Az aláhúzással jelölt linkekre kattintva az ön lejátszója audio- vagy videofájlokat nyit meg. A dolog jóval élvezetesebb, ha szélessávú kapcsolattal rendelkezik, de mivel a fájlok mérete szándékoltan csökkentett, megkísérelheti a dolgot modemes kapcsolattal is!

Ami azóta se változott

Hogy miről is van szó? PR menedzserek imidzselte szépfiúk, széplányok „fakadnak dalra”. Teszik ezt annak biztos tudatában, hogy az élet valami véget nem érő party, csillámporos díszletekkel. Egy olyan világ, ahol a szerelemet a szexszel csak mértékkel illik keverni, mert a rajongók meg azok anyukája leveteti a poszterüket az ágy fölül. Na nem mintha nem villognának a combok, mellek, bicepszek, tricepszek etc., lévén nincs a szexualitásnál kifizetőbb. Főleg a testiségre egyre fogékonyabbá váló tinik körében.

Minthogy azonban hangszer és zenész nem igazán mutatkozik a nem egyszer zsebkendőnyi „színpadon” (az olykor hevesen vert szintetizátoron kívül), mással kell elleplezni a látványi kopárságot. Fellépések (haknik) alkalmával a mindkét nembeli táncosok, színpadi segéderők emelik a produkció fényét. Az ottani és a klipbeli történéseknek a „dalszerzemény” csak egy szelete. Ezek alapjában véve tutira menő produceri kreálmányok „together-forever” jellegű rímpárokkal. A popzene kliséiből összerámolt lenge dalocskák trendi hangzással. Esetenként infantilis blődlik egész albummá dagasztva.

De ne legyünk szőrős szívűek, hiszen sokunk (e sorok írója is) ezeken a zenéken nőtt fel. Hatásukat azóta remélhetőleg kihevertük…

Amit dancefloor-nak hívnak

Mindenek előtt a 2 Unlimited duó, egy félvér fiú és egy lány.

Ők bírták legtovább a mezőnyből, 91-96 között három soralbumot és egy greatest hits-nyi maxit sikerült összehozniuk. 93-ban voltak a csúcson a No Limits! albummal. Olyannyira, hogy a rákövetkező évben a Prodigynak épp csak sikerült elcsaklizni előlük a valamilyen legjobb dance kategóriás díjat az MTV-s díjkiosztón. Ami mai szemmel nézve nem kis teljesítmény, bár akkortájt még együtt lehetett emlegetni a két csapatot. Meg az se nagyon jellemző a mai ilyes „együttesekre”, hogy a szövegeik nem kis részét ők írták, szóval valamelyest rész vettek a kreatív munkában is. Mostanában egyébként egy reklámban a legnagyobb slágerüket károgják-csiripelik a madarak, a No Limit-et.

Velük együtt emlegették a szintén hasonló felállásban működő Culture Beat-et. Ezen a néven 89 óta működik a projekt, amiben a rapper srác szinte a kezdetektől közreműködik. 93-ban száll be az énekesnő, akivel az első kislemez a legnagyobb slágerük is lesz egyben: Mr. Vain. A sikerek csúcsán azonban tragédia zuhan rájuk. Az egyik háttérember autóbalesetben meghal, mire kiadják a kislemezek jobbnak vélt verzióit egy albumon. Ez lesz a speciális dizájnú The Remix-album, ami a maga nemében kiváló. Tartalmazza a koraikat is, így a 89-es számban még egy Villon-költeményből hangzanak el részletek. 95-ben egy lemezzel újrakezdik, vissza is kerülnek a listákra, de már csak az alacsonyabb régiókba.

Balhé és blöff

A fentebb már emlegetett infantilis blődség fogalmát bőven kimeríti a mezőny több versenyzője. De még közülük is kirí 94 végének egyik nagy diszkóslágere, a Mo-Do Eins, zwei, Polizei című száma. Német altatódalt mond masíroztatón a hajdani modell szépfiú technós alapokra. Miközben két lakkba és bőrbe öltözött táncosnő fokozza a hatást, ami a szétgombolt mellény alól előbukkanó mell- és hasizom kidolgozottsága kelt. A blöff bejött, de a következő klipesített nóta hatásilag már befuccsolt, akárcsak a nagylemez. Talán maradni kellett volna a kaptafánál, hiszen annyi gyerekversike akadhatott volna még.

Hasonszőrű csoportosulás a Rednex kompánia is, kiknek a nevük nagyjából annyit tesz mint bumburnyák parasztok. Bemondják, hogy ők eccerű lelkületű (értsd: surmó) amerikánusok valami sehonnai mocsaras vidékéről, asztánék most countryt tolnak technósítva. Ennek nyomatékosítására behordják a színpadot szalmával, magukat disznópásztornak rongyosítják, egyes posztereken kéményseprős fekete koszokkal maszatolják be magukat, minthogy feléjük a vidékies dzsuva állítólag ilyen. Lesz aztán botrányféleség is, merthogy igazából svédek, meg nem a csávó énekel, csak a csaj tud olyat. Még a Friderikusz-showba is felbukkannak anno 95-ben. Mielőtt még szétkergetné őket a rájuk-unás, lesz egy szép lassú nótájuk, a Wish You Were Here. Ami nélkül akkortájt nem volt egy valamirevaló dizsis lassúblokk. Mi persze a Cotton Eye Joe-t vagy a The Way I mate-et javalljuk okulásul. Meg az albumuk borítóját, amin az ötös egy éppen telítődő éjjeliedényből néz elő…

Nem cifrázva túl

Persze nem kell ahhoz eszelősen kinézni, hogy azonnal kiríjon az egyszerűség. Itt van példának okáért ez a Haddaway nevű fekete fickó, aki ilyesmit nyilatkozik a Bravónak (ami újság e tekintetben kész aranybánya): „A legjobban azt szeretném, ha lenne még pár ujjacskám, akkor ugyanis vehetnék még pár gyűrűcskét.” Szóval ő sem egy bonyolult teremtés. Ahogy a producerei-szövegírói sem azok. Íme egy szövegrészlet a Life című mélyenszántásból: „Life will never be the same. Life is changin’.” Kétszer ez és a refrén letudva. Az igazán világhódító slágere, a What Is Love meg a Diszkópatkányok című filmben csendül fel vagy háromszor, nemzedéki érzéseket kifejező himnuszaként a két főszereplő pancsernek. Mondanom sem kell, ő sem őrződött meg popsztári állapotában a jelennek.

DJ Bobo hajdanán tényleg DJ volt, de aztán elirigyelte az általa játszott (bizonyára nem túl nívós) zenék előadóitól a sikert és átállt a másik oldalra.

Akasztják a hóhért, ahogy mondani szokás. Hogy fejmikrofonos táncos-rapper korában még meghagyni a DJ előtagot nem találtatik-e kellemetlennek, nem tudni. Mindenesetre egy ideig úgy gondolhatott a számcímekre, hogy azoknál viszont meg kell hagyni a funkciót jelző szót, így például a Somebody Dance With Me-ről is sejthető, hogy táncolni kell rá. Később kikupálódott e téren és lett pár sikeres lemeze, pár éve még lehetett róla hallani. Habár nem lepődnénk meg, ha újra felbukkanna e derék svájci. Addig is nézzünk meg a Pray című örökzöld videóját.

Misztikus ízek termékenyítőleg

A Jam & Spoon feat. Plavka trióval ez nem fog megtörténni. Mégse lehet egyértelműen rámondani a nagy slágerükre, hogy szinte találomra összefércelt dalocska, amit a primitív dallamra bíztak, hogy az vigye el a hátán a balhét. Velük és a Right In The Night-tal egyébként belép más vonatkozás is a lehetséges opciók közé. Ez pedig a misztikus hangulat, valami éjmélyi szomorúság. Ennyit számít a tálalás. Ha van valami giccses, szájbarágós szöveged, rakd árnyasabb környezetbe, egy teltebb hanggal adasd elő és működni fog. Nekik különben még volt néhány közös zenéjük, de a két fickó inkább a remixeikkel vívtak ki adott körben hírnevet, pl.: a 95-ös Yello-átdolgozásuk egész működőképes. Plavka meg Budapesten 97-ben a rockzenei terveiről beszélt, nem tudni, átléptek-e ezek a gyakorlati fázisba.

Ugyanez az elgondolás vezérelhette a Magic Affair producereit is. A másfél métert sem elérő olasz énekesnő rekedtes hangja és jóval magasabb fekete rapper fickó az Omen III.-mal fut be, de a dolog igazán csak a Give Me All Your Love-val teljesedik ki. Olyannyira, hogy az Omen (The story continues…) nagylemezt többször is meg lehet hallgatni különösebb károsodások nélkül. Ugyanezek a hangulatok és klipek nyomán mások némi beleérzéssel (és arra való affinitással) végeredményül doom-metálba törtek volna ki. Bár lehet, hogy utána ilyesféle népeknek adták tovább a stúdiót, így próbálván faragni a költségeken. Ja, mi lett velük később? Semmi. Lejárt az albumnyi szavatossági idő, más felállásban és kevés sikerrel még próbálkoztak, de e cikken kívül tán rájuk se hederít senki.

Csak mert slágerek voltak

Manapság Ice MC neve csak amiatt lehet sokaknak ismerős (ha egyáltalán), mert agyonhallgatta a Trainspotting filmzenét. Az ő száma akkor robban be, mikor Renton lakáskufárként belecsobban a londoni életbe. Igen, az, amelyikre azt mondtad, hogy mifrancot kellett ez ide, minek kell minden búzába ocsú?! Ő egyébként arról is nevezetes (írja a Bravo), hogy a szociális visszásságokat a szívén viseli. „A dal [Think About The Way] felszólítja a föld népeit, hogy oldják meg konfliktusaikat, hogy elkerüljük a világ teljes összeomlását.” Nofene. Bár annyi minden volt eddig, hogy egy dancefloor-misszionárius már meg se kottyan. Megtesszük hát mi is az ajánlatunkat: Its A Rainy Day és megöntözzük a virágokat a szobában. Hátha attól jobb lesz.

Az akkor, 95-ben 53 éves dadogós énekű Scatman John sem adja alább. Sőt, ő inkább már az egész világot akarja magának vagy épp az ő világát kívánja nótaszó útján kiterjeszteni a miénkre. További instrukciókat a Scatmans World számában találni. És ha már emlegettük a Yellót, ez a „ski-ba-bop-ba-dop-bop” emlékeztet egy picit Dieter Meier szövegelésére. Hősünk a fellépései során a zakóhoz és kalaphoz rövidnadrágot és sportcipőt húzott, miközben kiaknázta a tényleges beszédhibájából adódó előnyöket. Egészen addig bárzongoristaként dolgozott Los Angelesben. Ha minden igaz, azóta elhalálozott. Tovább >>>


Elfeledett zenék tárháza: A 90-es évek letűnt slágerei 2. rész