ALON-könyvajánló - Heimito von Doderer: A slunji vízesés

2005.07.29. 11:03

A békebeli Monarchia barokkos látásmódban , avagy az előző századforduló idillinek mondott polgári világa a második világégés utánról szemlélve. Természetesek hát a nosztalgikus ízek, ha játékos iróniával is keverednek. Mindehhez idegenvezetőnek kapunk egy kedélyes és a könnyedségében fajsúlyos világszemléletű osztrák öregurat, Doderert, aki Kosztolányival mondhatná párban: „mily mély a sekélység”. Ha tehetjük, olvassuk el!

Az osztrák irodalom és Doderer

Heimito von Doderer: A slunji vízesés

Szinte osztrák sajátosság, de a német nyelvterületre kétségkívül jellemző (volt) a filozófiával elegyes regény. Ha ehhez még hozzávesszük a pszichológiában való jártasságot és a néhol szinte rögeszmés precízséget, nagyjából össze is állnak a főbb karakterjegyek. Mármint a jelentősebb íróiknál. Doderer (1896-1966) előtt (habár kortársuk) Musil és Hermann Broch, utána főképp Bernhard és Handke sorolható ide. Joggal gondolható, hogy nem strandolvasmányok.

Erre jön a 2. világégés után Doderer. Több regénye megjelent, de igazából siker nélkül. Átlátva a helyzetet, rájön, hogy a sivárságot és az elidegenedést hirdető fiatalokhoz, akárcsak a jelenhez neki semmi köze. Ebben közrejátszik a többször a szemére lobbantott rövid és korai náci szimpátia is. Maradt tehát az Osztrák-Magyar Monarchia és annak az utolsó évtizedei. Magyarul két regénye olvasható: az olykor prousti mélységeket járó, az íróját furamód mégis népszerűvé tevő „A Strudlhof-lépcső” (1951) és az utolsó befejezett munka, „A slunji vízesés” (1963). Az előbbi kitüntetett időpontjai 1911 és 1925, az utóbbi pedig 1877-1910 között játszódik. Ügyesen kikerülve az első világháborút, a másodiknak meg már közvetlen előzményeit is ódzkodik említeni.

A Monarchia hozománya és a világirodalom újítói

Szóval a Habsburgok. Konszolidált viszonyok, megcsontosodott államapparátus, a társadalomi osztályok rögzítettsége. Vagyis egy szélsőségektől mentes, mindenfajta, e szemszögből radikálisnak tetsző újítást eleve ellenző világ. Akárcsak Doderer. Dehogy akarja ő már megborítani a regényről alkotott fogalmainkat! Dehogy akarja ő hirdetni, hogy az ember embernek farkasa és önmagának is! Ám, ha csak ennyi volna a javára írható, mit volna érdekes vele foglalkozni manapság? De lássuk, mi lapulhat még vele kapcsolatban a tarsoly mélyén.

Ismeri és érti a század első felének nagy irodalmi újítóit (Musil, Joyce, Proust, Broch etc.), ha többnyire nem is egyezik a véleménye velük. Mindegyikükkel az a baja, hogy valamilyen szempontból túlságosan szertelenek, ő meg nem akar az úgynevezett „írók írói” közé tartozni. Irodalmilag kalandvágyó olvasókra számít, akik kiábrándultak a politikából és a történelemből cakompakk. Emellett nem csupán magáért a történet miatt állnak neki egy regénynek, hanem van érzékük a nem egy helyütt kacifántos szövetének finomságaihoz is, nevezzük nyelvi humornak.

A ravasz Doderer és a könnyed erkölcs

Amit felvonultat: több főhősi szerepkörű figura, egymással összefonódó sorsok, párhuzamosan futó cselekmény, sorsfordító találkozási pontok. A regényben szinte mindenki üvegházi növény, teszi a dolgát, a maga módján egyszerű ember, a munkájára koncentrál és a párkapcsolatára. Ez utóbbi teszi érdekessé a viszonyokat, ami tényleg szövevényes, egyes emberek kapcsolata többszörösen kacskaringós. És mert Doderer becsapósan csak egy részét fedi fel a látszólag mindenre kiterjedő elemzései során az apróbb összefüggéseknek, ahogy a szereplőknek, úgy nekünk se tűnik minden fel, az egész komplex történet ismeretében se feltétlen látjuk át az egész „terepasztalt”. Ettől persze nem kell megijedni, így is teljes élményt ad és szórakoztató az egyes sorsok futását nyomon követni.

Egy ilyen szolid hullámzású korban, mint amiről szó van, visszahelyeződik a hangsúly az emberi léptékre. De itt sem hatásvadász patológiai esetek vezetődnek elő, hanem „szerelmi konzervek”, pipatartási szokások, egyszerű reggeli séták mások életét átformáló hatása etc. Nincsenek hosszú belső monológok, nem gondolkodják a szereplők a kétségbeesésig magukat. Szintúgy nem csinálnak nagy ügyet a szeretőtartásból sem. Tart, amíg tart, sőt az egyéjszakás és a valami bágyadt romantika pátoszától is körüllengett, prostituáltakkal megejtett kalandokat ugyanúgy becsben tartják.

Stílusbéli sajátosságok és Magyarország

És a stílus! Direkt ironikusra-humorosra van hangszerelve. Ami igaz a kilencszáz oldal körüli „A Strudlhof-lépcső”-re (ami a főmű), az jóval szellősebben, de „A slunji vízesés”-re is áll. Burjánzik a barokk, az érzékek-érzelmek tarkaságába nyerünk betekintést, Doderer száz pici részlettel bíbelődik, aprólékos leírásokba bonyolódik. De éppen ettől jó, az a legvonzóbb vonása, ahogy öreguras eleganciájával mindent megmutat, hadd villogjon az intellektus. Felettébb szórakoztatón. Aki szereti a kihívásokat és szabad idő mellett kellő játékossággal is bír, annak a főmű javallott, más mindenkinek „A slunji vízesés”.

A még mindig vacillálóknak meg a magyar vonatkozásokat lehetne felemlíteni. Mindkét regénynek nem kevés hányada Magyarországon játszódik. „A slunji vízesés”-ben felbukkanó helyiségnevek például: Komárom, Győr, Budapest, Mosonszentjános stb. E tájakon felbukkanó magyarok szeretik a bort, a szerelem és az üzlet kegyes együttállását, Glóbusz Lala meg a maga vízilókinézetével a humort is. Apropó: humor, nem lehet eleget emlegetni Doderer humorát, amint belefecseg a regényébe, némely hőse tettei felett érzett őszinte fejcsóválással.

Értékelés: 8/10


Heimito von Doderer: A slunji vízesés
Fordította: Király Edit
Magvető Könyvkiadó, 2000
.