Aztán azon kapja magát a delikvens, hogy a sátra fémes részei szorosan az anyaföldbe vannak plántálva. Az általa fogott párabevonatú műanyagpohár túloldalán a sör lágy hullámzása mozgást sejtet. Egyikeként a társaságnak járják végig a színpadokat, amiből van jó pár. És ami onnan eléjük tárul: Illés, Juliette Lewis, Underworld, Franz Ferdinand, Nick Cave, The Hives, The (International) Noise Conspiracy stb. Megjött a szigetről az ALON tudósítója, és mindent elmond, amire emlékszik.
Elragadtatás fokozatváltásai
Némi kárörömmel szemlélhették hát a kívül rekedtek az elsőnapi Szigethíradót. Szörényi az „átkosbeli” idők szokásrendjével tartja egyenértékűnek a biztonságiak vacakolását, miközben ott virít cikornyásan a buszuk oldalán a negyedik ikszbe lépő nevük. Anekdota: egy srác a kivetítőn futó régi illéses képeket szemlélve csak ennyit bír kinyögni: „Scheise!” Ugye, ugye, aki nem vevő a nosztalgiára!
Sean Paul hip-hopba oltott dancehallja úgy fél órafordulatnyi ideig még szórakoztató, aztán hamar egysíkúvá válik. Sokadszorra előcitálva a szexi lányos témát, partizást, spanglizást, ilyesmit hanyagul, a néző elunja a be-bevonulászó táncosnőket a főhős ugrándozásaival együtt. Mindenesetre az előtte játszó Quimby tagsága, élen Kiss Tibivel végigmozogták a színpad takarásából a koncertet. Vagy ők meg pont az utolsó félórát kapták el?
Felkérés táncra
„Fuck me, Natalie!”, hirdeti egy kartonlap, ami óvatlanul vagy sem, de a kivetítőre is kikerült. A kedves, szeretnivaló és fenemód felejthető Natalie Imbrugliával ellentétben Juliette Lewis a neki ugyancsak felkínált lehetőséget örömmel vette. Ő és a the Licks, azaz a Nyalka Falka ezennel éppen egy krisnás úrfinak okozott bizonnyal nedves álmokat, aki az órájára pislantva hallgat bele a levegőbe, és áhítattal ejti ki a női nevet. És még ha látta volna a Britney Spears-hasonmásverseny győztesét: szőke hajzuhatag, vörösen feszülő miniruha, fényes combborítás, mindezekhez terpeszekben bővelkedő gimnasztikamozdulatok. Ahogy mondani szokás, biztos kitért volna a hitéből még az ösztönök megzabolázásáról tartandó előadás előtt. A zene a csomagoláshoz és a szervírozáshoz hasonlóan szintúgy nem hagyott kívánnivalót maga után: dögös volt és punktum!
Party szabadtéren, és akik elvben társak
The (International) Noise Conspiracy alatt a WAN2-ban felszökött a páratartalom és a légtérben mérhető egyéb értékek számszerűsíthető vonatkozásai. Ötösük talán elirigyelte a Karftwerk 78-as Man-Machine lemeze borítójának vörös-fekete uniformisának célratörését, és a politikailag határozottan balos életszemléletüket is kifejezve kiküszöbölték a „mindenki abba van, ami reggelre kelve először a kezébe került” összképromboló teszetoszaságot.
A sátort ötödölő ventillátorok aztán a kint feltámadó szélről, majd az önerejükről adnak hírt a plafonról-csöpögtető hőségben. Sejthetően, aki ad magára, az mind jelen van. Az viszont már érezhető, hogy kicsi a sátor. Eszmehívő barátaink mit sem hederítve erre, egyenlítik a tartozásukat a vallomással, hogy ők ezt ott, a messzi Svédiában 94-tájt nem hitték volna, vagyishogy: fenébe a kapitalizmussal! Na és persze a zenemásolás mindörökké! (Csak nehogy a másolásvédelem rajta maradjon a CD-iken, mert nélküle az egyszerű srácoknak is egyszerűbb…)
Fémipar üzem közben
Ugyancsak fél ötös kezdésű a francia Les Tambours du Bronx sokasága, akik zeneileg egy kukaszerű dobokat gyötrő, elektronikával megspékelt indusztriális jellegű csoportosulás. A nyers erő apoteózisa. Ha már egyszer 80-as éveket retrózzák a trendiség csapanyomát járók, miért is ne jönne képbe ez a vonulat is? Különösen a technóvá tisztító korszellemben fogant zenékre eszmélők számára lehet szórakoztató.
Bár aki már kacérkodott a „gyár-esztétika” művelésével, annak a Bahia Színpad előtti mezőgazdasági fészert idéző „roncsokból épített csodahangszerek frigyládája” cikáztatja meg leginkább a buksijában az impulzusokat. Sikerült egyszer működés közben „zaján” fogni a több instrumentumot magában hordozó fenevadat, a Container Man-t. Blaszfém ötlet, de temetésen garantált letargia ülne a gyásznépre, még a tort se bírnák megülni, ha ez szólna előtte és utána! Lenyűgöző, ahogy a kezelői (nincs rá jobb szó) előállítják a muzikális, mégis szövevényes zajstruktúrákat!
Mérvadó befolyások csapódnak ki
Éjnek évadján jó órás késéssel kezd az orosz-örmény-magyar tagokból összetevődő Noiz Orchestra. Gyermekkorból eredeztethető frusztrációk, elfojtások megidézésével leli fel a maga vadászterületét, amelyet olyan rémálom-szökevény lények népesítenek be, ami ezt leginkább kifejezheti. A gitáros sűrű szövésűnek tűnő, bizonyára örmény viseletben engedi rá a laptop videoklipjeire komponálódó förgetegét. Még jóval a popzene territóriumán belül maradnak a búgások-morgások, elektronikus fattyúhangok, elég szellősen hagyva az összhangzást.
Cseppet sem hat köldökvizslató művészieskedésnek, szervesen kiegészíti a tüllszoknyás, játékmedvével „játszadozó” frontnő olykor imbecillis énekbeszédét, amint például a jégkrémárusok gonoszságáról beszél vagy oldásként Paul McCartney Ordinary Worldjébe kezd. Mindennek nem csekély szerepű kiegészítője a vetítés, a nemegyszer instrumentumokra szűkülő számoknál a szem és a fül benyomásai együtt működtették a hajnal fél hármas depressziótúrát. Láthatólag mindenkit leblokkolt a zenekíséretes színházasdi lenyűgöző szürrealitása.
Kisbetűs zenekarok
Ajánlatos olykor betévedni zenekarokra, amik nem találnak első láttamkor még bekarikázásra. Így esik, hogy a Ludditák után következő Gregor Samsa a maga cseh illetőségével még a főműsoridőn belül nyögte a nagyszínpados Tankcsapda-Korn együttállás közönségelszipkázó erejét. Ha a kafkai Átváltozás letaglózón groteszk delejességét nem is sikerült e triónak visszaadnia (tán egy táncdalokból montázsolt szövegű számot kivéve), hála az erre rendszeresített testüregbeli enyhe sörszint-emelkedésnek, akkor és ott bejön.
Másnap a Brain of Morbius kimarad, pedig kifejezetten rokonszenves tényeket emleget velük kapcsolatban az ajánló. Két óra tájt tehát megkuszálódott aggyal szédül be az ember a Bahiába, nem várva igazán semmit. De aztán nemcsak a néha kígyóemberek nyomdokain haladó pozitúrákban alvók keretezik a csoportképet, hanem rockgitárt közbereccsentő romazene is, vagy ahogy átfogó névvel illetik: world music. Eltekintve a félénk énekesnőtől, amikor felpörög a gépezet, különösen hatásos tud lenni a Napra.
Csúcsra járó popszisztéma - Dalok a barlangmélyből
Nick Cave stage-brigádja viszonylag sokáig piszkálgatta a színpadot, mielőtt az öltönyösei ellepnék azt. Addig azonban volt ideje a mellettünk állóknak, hogy minden színpadon felbukkanóban Nick Cavet lássanak. Új számok váltogatták egymást a régebbiekkel, mely utóbbiak: The Weeping Song, The Ship Song, Tupelo, Red Right Hand, Diana, etc. Hősünk körül örvénylett az energia, kicsit félrenéztünk, és az addig precízen, ámde szolidan hullámzó zenekar egyazon dalbéli hajlításra olyan veszett zakatolásba kezdett, hogy bizseregtek a szőrtüszők a tarkónkon. Igazán lehetett volna az előtte fellépő Müller Péter annyira előzékeny, hogy ha már úgyis dupláz, felkínál a sajátjából egy felet, hogy kettő egész órává kerekedjen a másiknak a műsora.
Útravalóul az esőbe
A látszólagos külföldi túlerő – a pesti illetőségű delegációknak hála – a hétvégére csitult. Utolsó nap, kedden mindenki megcsapolta a csakráit, veszettül menteni látott a menthetetlent, idomított energiákat a legnemesebbnek tűnő szándékok szolgálatába állította, hogy az éjfél felé nekieredő eső elől behúzódjon a szigetzáró Sziámi-koncerttel egy sátorba. És azon borong, hogy a többek felől ajánlott Woven Handet kihagyta.
Előbb azonban még útba eshetett egy s más. Az egyenöltönyös The Hives szolgált fergeteges bizonyságául a rock & roll kortársi frissességének. Manuel Guajiro Mirabal a Buena Vista Social Club ajánlásával annyira felkeltette az érdeklődését a szigetelőknek, hogy a Világzenei Nagyszínpad környékére csak tolakodással lehetett közel férkőzni, még az egyes bódék tetején is kíváncsiskodó fizimiskák tünedeztek elő. Bár a tini-punk Good Charlotteon közel ennyien se próbálták kikövetelni a maguk részét az élményből, itt is voltak német nyelvű tinédzserek, akik a Nagyszínpaddal szemközti egyetlen fán ugráltak ágtörésig és tovább.
Az ALON a 2004-es Szigetről:
Élménybeszámoló attitűddel
A Sziget látogatóinak zenei világa