SoundClash Fesztivál: KFT, Kispál és a többiek

2005.11.13. 19:52

„Ez nem Miskolc” – kiabálja be egy néző hajnali 3 óra felé a Colorstar énekesének, mikor is az arról mesél, hogy borsodi nagyvárosban csak tízen voltak rájuk kíváncsiak egy hasonlóan kései időpontban. Egy fékezett habzású, de hangulatos szombat este olyan résztvevőkkel, mint a KFT, a Kispál és Borz és a Colorstar.

A nevek maradtak, de egy színpaddal kevesebb

Spóra

A jót könnyű megszokni, tartja a mondás, és a népnek igaza is van. Esetünkben ez most a szombathelyi SoundClash zenei fesztiválra vonatkozik, amelynek keretében évente kétszer nagyobb mennyiségben városunkba keverednek a honi zenei élet izgalmas formációi.

Az utóbbi években a fesztivál Nyugat-Magyarország meghatározó rendezvényévé nőtte ki magát, párhuzamos színpadokkal vagy több napon keresztül átívelő koncertsorozattal. Ehhez képest a mostani SoundClash meglehetősen visszafogott volt. A nevekkel, azaz a minőséggel most sem volt gond, de a mennyiség alatta maradt a korábbiaknak.

Prieger Szabolcs, a rendezvény főszervezője kérdésünkre elmondta, hogy az összébb húzódásnak csak részben vannak anyagi okai, a nyomósabb érv az, hogy a párhuzamos színpadokon futó koncertek számos gonddal jártak, főként a nagyobb neveket volt zűrös egy időpontban színpadra állítani. Így aztán visszatértek a hagyományos, lineáris fesztiválmintához, ami viszont automatikusan kevesebb fellépőt jelent.

A zenekarok kiválasztásának a szempontja – hallottuk – továbbra is az, hogy a lehető legtöbb műfaj képviseltesse magát.

A kör: Greedy Fly és Spóra

Greedy Fly

A szombathelyi koncertre járók megfigyelhettek egy honi jellegzetességet. Nevezetesen azt, hogy az előzenekarok alatt a színpad előtt egy üres, nézőmentes félkörív alakul ki, kicsit hasonlatosan a kézilabda hatos vonalához, amely mögé játékos nem léphet.

Isten tudja, mi ennek a nagyfokú honi gátlásnak oka, mindenesetre nemcsak muris, de egyben jó erőpróba a szárnyait bontogató csapatoknak, hogy a koncert végére hány embert sikerül becsalogatni a hatoson belülre. Ebből a szempontból mind a szomszéd megyéből érkezett Greedy Fly, mind a hazai pályán játszó Spóra elkönyvelhet némi sikert.

Amúgy mindkettőjükről írtunk már korábban, leginkább elismerő szavakat. Bevallom, azért érkeztem időben az OMK-ba, hogy teljes terjedelmében elcsípjem a Greedy Fly-t, hogy vajon másodszorra is annyira tetszenek a tinik, mint első lelkesedésben. És igen. Pedig semmi különöset nem csinálnak, csak nyakukba akasztják a gitárt, az énekes felveszi a fekete gatyáját, kiengedi a haját és a hangját, oszt hadd szóljon a saját szerzeményű metál. Kétségkívül szimpatikus és hiteles a produkció, kérdés az, hogy merre fele indulnak majd el. Nem lenne hülyeség mondjuk magyar szövegeket írni, ami megadhatná a szükséges pluszt, az angolra meg visszatérni, ha majd a Metallica előzenekara lesznek.

A Spóra pont egy évvel ezelőtt adta első koncertjét, ahhoz képest szépen elindultak a dolgok. A koncert előtt a zenekar basszusgitárosával sikerült pár szót váltani, ő mondta, hogy beérni látszik a dolog, koncerteznek, járják az országot, dolgoznak az ügyön. Az biztos, hogy lenne közönsége ennek az egyszerre komoly és komolytalan, hiphop, raggea, latínó és még a jóisten tudja miből össze nem gyúrt, mégis nagyon jellegzetes zenei világnak. A koncert és a számok élvezetéből viszont jócskán levont, hogy – a múltkorival ellentétben – nem lehetett érteni a szöveget.

Nosztalgia KFT

KFT

Kétségtelen, hogy az est egyik legnagyobb érdeklődéssel várt csapata az eredeti felállásban (Bornai Tibor, Laár András, Lengyelfi Miklós, Márton András) játszó KFT volt. Nekik már nem kellett megküzdeniük a fentebb említett misztikus kör benépesítéséért, az alaposan benépesedett magától mindenféle korosztállyal, akik aztán vadul énekelték a zenekarral a hajdani nagy slágereket, mint például Bál van az operában, Afrika, Siker, pénz, nők, csillogás, Balatoni nyár és a többiek. Csak pislogtunk bután sörrel a kézben, hogy mi az a nagy lelkesedés 2005-ben.

A helyszíni - cseppet sem reprezentatív, de annál rövidebb - beszélgetésekből amúgy az derült ki, a számokat lelkesen éneklő tinik többségének fogalma sincs a zenekar előéletéről, a szöveget jórészt a kereskedelmi rádiókból ismerik.

Így elsősorban nekik mondjuk el - az idősebbek már úgysem meggyőzhetők -, hogy a zenekarnak a nagy slágergyártó korszaka előtt, a nyolcvanas évek legelején volt egy jóval izgalmasabb korszaka, kissé a Police-t idéző hangzással és furmányos szövegekkel. Ebből a korszakból származik például a koncerten is játszott Tea című dal, amely persze észrevétlen elsikkadt a nagy slágerek és a Laár-féle humoros színházbetétek árnyékában.

A koncert egésze egy KFT iránt nem elkötelezett kívülállóban mérsékelt izgalmakat korbácsolt fel, azt a színpadhoz közel érve megállapíthattuk, hogy a zenekar élvezte, amit csinál. Mi pedig nem valljuk be, hogy beszálltunk a Balatoni nyár több százas kórusába.

Kispál és a Borz, a megunhatatlan

Kispál és a Borz

Nincs könnyű helyzetben a krónikás, ha élete körülbelül harmincadik Kispál-koncertjéről kell beszámolnia. Egyedüli szerencséje az, hogy zenekar soha nem ad azonos koncertet, egyrészt mert mindig más számokat játszanak, másrészt mert Lovasi Andrásnak estéről-estére kiapadhatatlanul tódulnak agyába és nyelvére a baromságok, amelyet aztán gyorsan megoszt a hálás és fülig erő szájú hallgatósággal. Valószínűleg bármely tv-show kapva-kapna érte, önmaga kenterbe verné a kertévék összes kínlódó, úgynevezett vicces beszélgető-műsorait.

Szombat éjjel az időlimit miatt ebből a műfajból ugyan kevesebb jutott, de így is volt idő például egy rövid gitárleckére, egy anekdotára az apa és OTP pinkódja viszonylatáról és hasonlókra. Valami rejtélyes okokból kifolyólag Lovasi éneke és szövegelése – a Spórához hasonlóan - is nagyon rosszul volt érthető, a helyzetet mentette, hogy a cirka félezer rajongó kívülről fújta az összes elhangzó dalt.

Kispál-koncertre meglepően kellemes járni, még a harmincadikra is. Nemcsak azért, mert Lovasi – óvatosan mondjuk ki, de ettől még igaz – zseniális, hanem a zenekar iszonyúan szimpatikus attitűdje miatt. Ha akarnának, már rég rádió- és tévésztárok lehetnének, ám ők, köszönik szépen, ebből nem kérnek, helyette évtizedek óta járják a fesztiválok és a vidéki művelődési házak színpadait, és megmaradnak egy népes, ám jól behatárolható közönség első számú, és úgy tűnik megunhatatlan kedvenceinek. Nekünk meg így jó.

Colorstar: Éji parti

Colorstar

Mire a Kispál és a Borz befejezi koncertjét a „Ha az életben” ráadással, már jócskán másnap van, amihez még hozzá kell számolni több mint egy óra átállást. Így mire a Colorstar a húrok és a millió színpadra állított elektromos kütyük közé csap, már két óra tájra jár az idő. A koncert mégis szerencsésebben folytatódik, mint az ominózus nyári Belső Uránia udvari buli, amikor a csapatot egy szám után a helyi rendfenntartó erők kihúzták a konnektorból.

Az Uránia udvar harcias őslakói nem tudják, mit vesztettek. A Colorstar ugyanis Magyarország talán legszimpatikusabb partizenekara. Elektronikán alapuló 21. századi tánczenét játszanak, ugyanakkor a zenészek élőben nyomják a dobot, gitárt, éneket, meg majdnem mindent. Az ember, mielőtt meghallgatná őket, hajlamos azt vélni, hinni, hogy az ilyen jellegű tánczenéknek nem sok értelme van élőben, mert úgysem lehet a lemez hangzását visszaadni. Tévedés. A Colorstar koncerten él igazán, néhány szám után magával sodor ez a lüktető, dub, acid, techno és mindenféle elemet magába olvasztó, szürreális zene, amely megállná a helyét a világ bármely pontján.

Hogy nálunk miért nem ismertebbek, mármint ennél is, abba most ne menjünk bele, annak viszont örüljünk, hogy a szombathelyi közönségnek bejött, és nem először. A csapat láthatóan örült neki, hogy hajnali háromkor még legalább félszáz ember ropta a színpad előtt, majd később még vissza is tapsolta őket, főleg annak tükrében, hogy az énekes beszámolója szerint Miskolcon úgy tízen voltak rá kíváncsiak. Talán nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, ebben szerepe van a két város nagyon eltérő könnyűzenei miliőjének is.

Nézze meg képgalériánkat is a fesztiválról!

Értékelés: 8/10
.