Virginia Woolf: Jacob szobája

A jó házból való úrilány

Virginia Woolf nem volt szépségnek mondható, ezen a borítón viszont az, még harmincon és az első regénye befejezésén innen. A 20. század számára a Női Írónő. Jelentőségét tekintve és hatásában a két világháború között azonban példátlan. Főként mint a Bloomsbury-kör és a férjével közösen igazgatott Hogarth Press könyvkiadó alapítója, ami mindkettő több szempontból kivételes jelensége e kornak. Náluk jelent meg a saját könyveken kívül például T. S. Eliot „Átokföldje”, Katherine Mansfield „Előjáték”-a, és csak terjedelmi okok miatt kellett visszamondaniuk Joyce „Ulysses”-ét. Külföldi szerzőik között szerepelt Tolsztoj, Dosztojevszkij, Rilke, Gorkij, Freud stb., de Madáchtól „Az ember tragédiája” is.

Mi több, a feminizmus egyik előfutára, ilyen tárgyú könyve a magyarul is olvasható „Saját szoba”. Több érdekes fejtegetése közül a Shakespeare-t zsenialitásban meghaladó húg bárminemű esélyeit taglaló rész tán nem is a legérdekesebb. Az addigi írónők még korlátozott kiteljesedését szem előtt tartva, az évi fix pénzmagon és a saját szobán túl a gyermektelenséget jelöli meg. Ideggyengesége, szuicid hajlama és meglehetősen labilis egészsége miatt neki sem lehetett testi utóda.

Viszonya a másik kettővel (két verzióban)

Szokás őt a 20. század elején fellépő nagy regényújító triumvirátus Joyce és Proust melletti harmadik tagjaként emlegetni. Írónőnk életműve a nyelvzseni Joyce kacagó, egyetemességre törő radikalizmusa és a túlérzékeny Proust filozófiától és magától a Szépségtől átszőtt szövegfolyama mellett a női vonalat viszi. Azt és olyat, amelynek a játékosságához nem társul se a megterhelő és grandiózus formabontás, se az alig befogadható bőségű érzelemáradat.

Woolf nem Proust, hogy mindenre kiterjedően feltárja a személyiség varázsát, a gyökeréig felfejtse a lélek és az ösztönök működését, főként, ha azok a szégyen és a művészeti katarzis nevében kényszerítik ki azt. De nem osztozik Joyce csúfondáros, komolyan venni a formán kívül semmit nem tudó naturalizmusában sem, ahol a határok felszabadító könnyedséggel szakadoznak át. Ám leginkább a női(es)sége különbözteti meg tőlük: az apróságok szertelensége, amik felett a férfiúi alkat célratörő csőlátása (genetikailag bizonyítható módon) elsiklik. Tömören: nem akarja a könyveivel beszakasztani az asztalt.

Regényalakok kontúr nélkül

Tudható: a címszereplő, Jacob Flanders modelljéül egyfelől az írónő ifjan, tífuszban elhunyt testvére, másfelől egy, az első világháborúban fiatalon elesett költőbarát szolgált. Jacob igazából csak átutazó az élete színhelyei között, a maga testetlenségében, alig jelen-levésében érintkezik, egy levegőt szív a többnyire epizódszerepet is alig kapó ezzel-azzal. Van valamilyen szűken behatárolható viszonya velük, de teljesebben nem itatódik át semelyik közeggel sem, mélyrehatóbb hatással senki és semmi nem bír lenni rá. Nem szándékkal jellemezhető így, eredendően ilyen.

Ám a többiek is csak alig-alig telítődnek a mindenkori „valósággal”. Egymáshoz többnyire Jacob személyével kötődő világfragmentumok tárulnak elénk sűrű szövésű és érzékletes, mégis hiányos leírásokban. A fizikai világ dolgai és élőlényei csak a gondolat útján kapcsolódnak egymáshoz, lépnek át erről a tárgyról egy másikra vagy húzódnak vissza az érzékszerveik mögé, hogy társítsanak valami újat az általuk felfogottakhoz.

Nem vagy keveset fejez ki a puszta tartalom elmondása. Különösebb cél felé nem tartó életképek elevenednek meg, kevéssé illeszkedőn a történelemhez (ahova pedig az utunk visz). Egymáshoz és a „történet” egészéhez viszonyítva valóban szétszórtnak tűnnek. Látszólagos összevisszaságuk azonban célzatos, a folytonos egymás mellé rendelődés néhány jellemvonásból, egy-egy kiragadottságában is mellékes életszituációval világít rá az adott személyiség mélyrétegeire. Ahelyett, hogy mindent aprólékosan feltárna.

Az eljövendő tükrében

Szokás ezt a regényt a jövőbeliek főpróbájának tekinteni, a rákövetkező közel egy évtized során Woolf kiteljesíti a benne szunnyadókat. Itt már majdnem a későbbi formában bukkannak fel olyan motívumok, mint a természet, azon belül is a hullámzó tenger. Furcsamód a zenei(ség) nem kap olyan jelentős szerepet, miként a baráti körében megforduló festők túlságával magyarázható festészet vagy az irodalom (később is főként a mindenhez mértékül szolgáló gigászi Shakespeare).

Woolfnál némileg mindig befelé fordulón szemlélődő életek telepítik be az angolhont, más alig tud hozzájuk férkőzni. A kommunikációjuk folyamatos elbeszélés egymás mellett, alig érintkező pontokkal. Hasonlóan a majdani regényalakokhoz, az itteniek sem folytatnak klasszikus értelemben vett párbeszédet, hanem az arisztokratikusan magukba záródó személyiségek jelzésszerű megnyilvánulásai csak a „körítésből” nyernek jelentést. Ez leginkább a társas viszonyokban tűnik ki, ahol ugyan el-elhullajtanak egy-egy mondatot, de a társalgás valójában egy helyben toporog. Ha meg mégis kialakul valami mélyebb kapcsolat, az is csak átmeneti lesz, puszta „vendégszereplés”, kiváltó ok a másik ember jellemében. E világ mozaikokból tevődik össze töredékessé, lévén „minden egész eltörött”.

Aki a fricska mesternője is egyben

Ne higgye azonban senki, hogy az elmélet fullasztó laboratóriumi levegője lengi be a „Jacob szobája” lapjait. Regényünk életteli, színültig van gyönyörködtető apróságokkal, amint impresszionista ecsetkezeléssel vázolja fel Jacob életének főbb szintereit. Ha persze nem is olyan magasrendű-rangú tréfa mind az „Orlando”, a világirodalom leghosszabbnak tartott „szerelmeslevele”. Párhuzamot keresve a későbbiekkel, az itt használt technikákat kiteljesítő, a verses tömörségű „Hullámok” párdarabja. Ott a hétköznapi átlagember, Percival ellenkező előjelű, gyakorlati és cselekvő alakjának szintén ugyane testvér, Julian Thoby Stephen (1880-1906) az ihletője.

Virginia Woolf szemtelen is a maga szellemdús módján. „Mert noha én nem kívánnék Anglia Királynéja lenni – hacsak talán egy percre –, azért szívesen melléje ülnék; hallgatnám a miniszterelnök pletykálkodását; a grófné suttogását, s osztoznék emlékeiben kastélyokról, kertekről; a tiszteletreméltóság masszív homlokzata ugyanis minden kódjukat rejti; különben miért volna oly áthatolhatatlan?” Bármilyen tagadhatatlansággal övé is e hagyomány, nem bír szarkasztikusan nem kacagni a gőgös komolykodásán, tudván, hogy a viktoriánus merevség, prüdéria mögül szintúgy a tudatmélyben fortyogó erők hatnak.

Híres az az eset, amikor a botrányosnak és felháborítónak tartott Bloomsbury-kör némely tagjával együtt Virginia az abesszin diplomáciai képviselet tagjának öltözve be, engedélyt kaptak a külügyminisztériumtól, hogy látogatást tegyenek őfelsége hadiflottájának zászlóshajóján. Teljes katonai díszpompa és huszonhárom tisztelgő ágyúlövés fogadta őket. Meg persze később országos hírű ramazúri. Feministaként ugyancsak következetes. A regényben a címszereplőn, Timothy Durrant-on és Bonamy-n kívül férfi alig, épp csak egy-egy felvillanás erejéig jelenik meg. Akkor is olyan céllal, hogy Jacob és a köré gyűlő nők társas viszonyát jobban megvilágítsa.


Értékelés: 7/10