Fenébe a vészmadarakkal és a panaszládákkal, nincs szebb a világon, mint a szétbombázott szombathelyi Fő tér, főleg ha a helyszínen társaságban beszlopálunk néhány liter forralt bort. Amire emlékszünk, azt elregéljük, a többit meg elmondják a fényképek.
Valamikor a hét elején levelet kap a szerkesztőségünk a Nyugat Rádiótól, hogy komoly az ügy, forraltbor-főző verseny lesz péntek délután a Fő téren, ha gondoljuk, mi is menjünk. Részemről egy magam elé bambulós péntek este ugyan reális alternatívája lenne a fent vázolt programnak, de a kollégák lelkesek, és ez rám is átragad.
A hevület akkor lohad kissé, amikor meglepetésre kiderül, a forraltbor-főző versenyen forralt bort kell főzni, ami számos problémát vet fel, főként mivel kiderül, eddig egyikünk sem csinált még ilyent. No de teher alatt nő a pálma – mondja a kameruni mondás -, így hát első utam a Lidl-be vezet, hátha van valami minőségi, de mégiscsak készre kutyult, zacskós forralt bor fűszerkeverék. De csalódnom kell a németekben, marad a nehezebben járható út: a saját főzet. Akcióba lendül a team: A Nők Lapja oldaláról letöltünk egy receptet, a női ízlés amúgy később végzetes hibának bizonyul, a zsűriben ugyanis erőteljes hímdominancia érvényesül. A bort a Centrum mögötti borszaküzletben vesszük, 450 forint/liter áron, és készségesen elhisszük a hölgynek, hogy meg lehet főzni. Nagy nehezen a fűszereket is összevadásszuk, ami meglepően macerásnak bizonyul, majd mindenhol hiánycikk az őröletlen fahéj és szegfűszeg, biztos szezonja van az ilyesminek.
A nehézségeket fokozandó pénteken egymást érik a programok, jelöltbemutatások, közgyűlési utózengék, egyebek, így nekem marad a feladat, hogy keressek valami fotót Szücs Gáborról az archívumban, miközben a többiek teljes menetfelszerelésben kivonulnak a térre.
Mire kiérek, a tüzünk épp annyira ég, mint egy kifogyóban levő benzines öngyújtó, és az sem segít, hogy egy figura egy hegesztőpalackszerű tartályból valami gázt nyom a husángokra. Nincs más választás, újrabootoljuk a tüzet, miközben a szomszéd csapat erősen vadászoknak, halászoknak vagy egyéb természetközeli embereknek tűnő tagjai csodálkozó pillantásokat vetnek a puhány értelmiségre, aki csak vihogni tud, miközben hasal a sárban és fújtatóként próbálja megakadályozni a lángok végleges halálát.
A dolog – mi tagadás - lassan halad, de nem bánjuk, idő van rogyásig, aki meg arra jár, és azt firtatja, hogy mitől is hideg a mi forraltborunk, azt felvilágosítjuk, hogy a miénk speciális hideg eljárással készül, a részletekről nem beszélnénk, mert a titok az titok, a verseny meg verseny.
Mivel a csapatok átjárnak egymáshoz, meg a saját nedű is fogy, a hangulat a sötétség leszálltával érezhetően emelkedik. Már észre sem vesszük, hogy a téren minden átrendezés nélkül le lehetne forgatni egy második világháborús film szőnyegbombázás utáni jelenetét, inkább a régi korok disznóvágásainak életbő képei ugranak be, amit a környezeten kívül az is erősít, hogy bizonyos jól felkészült csapatok asztalán kolbászkülönítmények is feltűnnek.
A gesztusok egyre szélesebbek, a nevetések egyre hangosabbak, a szemek egyre pirosabbak, és nem a füsttől. Az arra járó barátok, ismerősök és vadidegenek is jussolnak az elkészült produktumokból, így spontán csoportok alakulnak a tér ünnepi fényei alatt, amelyek 10 év óta először néznek ki barátságosnak és szeretetreméltónak, igaz, az idő előrehaladtával egyre jobban veszítenek a kontúrokból.
A zsűri szerint túl sok a borunkban a narancs, pontosabban kevés a narancsban a bor, ami akár lehetne dicséret is, de az eredményhirdetésen gyanút fogunk, hogy nem az. Az eseményt szervező Tourinform munkatársa ugyanis – őszinte döbbenetünkre – nem nekünk adja át az első helyért járó díjat, hanem az „Áram és a légió” csapatának. Lehet, ők kevesebb narancsot tettek bele?
Az eredmények és a felelősség letudtával lelkesen osztogatjuk bort boldog-boldogtalannak, a szomszéd csapatban előkerül a gitár és vele együtt évtizedes slágerek. Mikor már azt hisszük, ennél szebb már nehezen lehetne a világ, újabb váratlan, forradalmi felfedezést teszünk. A Fő tér és a Bejczy utca sarkán álló földalatti nyilvános vécé üzemel, mi több, ingyenes, és a körülményekhez képest egész kulturált állapotba van.
Nagyjából ennél a pontnál kezdünk elcuccolni: bogrács, állvány, narancshéj, sárba esett sapkák, ilyesmi. A nagy ködben és izgalomban ott felejtjük a részvételért kapott bort, no meg az a kozmikus kérdés is elvonja a figyelmünket, hogy vajon jövőre lesz-e ilyen verseny az új, csilivili téren, mert azért azt az ellenfeleknek figyelmeztetésként eláruljuk: nem csak egyetlen receptet töltöttünk le.
