A művészet diadala: Gyerekszáj

Rohanó világunkban nincs idő a részletekre. Pedig olykor érdemes megállni egy pillanatra, higgye el, kedves olvasó, megtérül. Itt van például ez a műremek, melyet bárki megtekinthet a maga grandiózus mivoltában a Haladás-pályával szemben, a Rohonci út és Bartók Béla körút sarkán.

A kép komplett mélyelemzését meghagynánk az ELTE művészettörténete szakán végzett kompetenseknek, mi csak néhány, a felszínen mutatkozó apróságra hívnánk fel a figyelmet.

Mindenekelőtt a jól sikerült embergyermek (?) kíván különös figyelmet a szemlélőtől. Vannak ezek az érdekesen konvergáló szemek, arra a mobilkészülékre nézve, amely ravasz módon a szempár síkja mögött foglal helyet, s amelyet a gondos, a ruhaujj kezdetéig szoláriumozott anyai kezek kissé elforgattak, valószínűleg azért, hogy kevésbé érthető legyen, mit is mond apa.

Szépen kidolgozott a háttér, a perspektivikus tukánokkal, egymást kiegészítő harmonikus színekkel. Ez jelentősen hozzájárul a pop-artot és a szocreált vegyítő összhatáshoz, amely művészi pluszhatás miatt ellenállhatatlan vágyat érzünk a termékkel való közeli kontakusra.

De minden részletet elhomályosít a gyermekarc, a portréábrázolás olyan klasszikusait idézve, mint Dürer, Rubens vagy Velázquez. A végtelenségig kifinomult vonások, megnyerő mosoly, a szinte utánozhatatlanul magabiztos ecset- és színkezelés.

Egyedül azt bánhatjuk, hogy ez a meghatóan szép anya-gyermek idill nem kapott nagyobb felületet, cirka vacak szűk félszáz négyzetméterre korlátozták a művész(ek) tevékenységét.

Azért az elképzelem, ahogy az alkotó visszanéz a nagy mű befejezése után, összeszűkült szemmel töpreng egy kicsit, s azt mondja: fasza. Majd leszámlázza.