Hiába rappelnek rímekbe szabott szövegekről és szájra tapadó mikrofonokról a rendezvény negyedik állomásán az MC-k, ha a közönség nem akarja kellő számban birtokba venni a neki szentelt teret. Ott voltunk, utána jártunk az általános érdektelenségnek, a jövőre meg csak a legjobbakat reméljük.
Fizikai kísérletek ideális tere
De nem, csak nem akar az a húsz ember tömeggé terebélyesedni. Páran a közelemben már elégedetlenkednek arra hivatkozva, hogy maradniuk kellett volna az eredetileg megcélzott közszolgálati csapszékészeten bő lére eresztett sörmegjelenésekkel. Ám ha itt voltak az eddigieken, a negyedik Rhyme Time-on is tiszteletüket teszik a műfajnak.
Okok és reklamációk
Ahogy közeledik az említett tízórás időpont, úgy a keserű felismerés is egyre konkrétabb formát ölt a szintúgy említettek okán, hát megkeresem Prieger Szabolcs szervezőt, a rendezvény házigazdáját, hogy szerinte mi az általános érdektelenség oka. Ez alkalommal is az eddigi három Rhyme Time 150-200 fő közé taksálható látogatószámát várta, amit elvileg feltételeztek is az offline és online újságokban elhelyezett beharangozók – mondja. Említi további lehetséges okként e rendezvénnyel egy időben futó reggae-dancehall vonal vonzáskörzetét felvonultató bulit a belvárosban, ami elszipkázhatta az esetleg ide igyekvőket. (Ebben lehet valami, mert ott jártamkor elég fülledt hangulat fogadott.) Ami persze nem jelenti azt, hogy nem kellene tudnia Szombathelynek elbírni egyazon estén két ilyen bulit.
Többen utólag reklamálnak pénzvisszafizetésért, illetve vannak, akik a bejárattól fordulnak vissza. Akad olyan fiatal kettős is, aki a panaszkodás túlhabzásaként azt hozza fel, hogy „a didzsé csávesz ottannék a fent mekkora nem jó zenéket rak, hol beszélnek ilyen angol nyelven magyarul, meg hogy a kapunyitással miért nem kezdődik azonnal a koncert is!” Én meg még említhetném a plakát silány kinézetét, ahol a háttérben domborodó, részemről beazonosíthatatlan objektumok egyként lehetnek búvárpalackok és – ami nyilvánvalóbb – festékes sprayk. Elől meg a csak közelről kivehető nevek között nem olvashatóak a szombathelyi szereplőkéi.
Majd arról érdeklődőm, hogy mi a vészforgatókönyv ilyen esetekre, mint ez a mostani. Az egyetlen lényeges kérdés az, hogy ennyi embernek is színpadra lép-e a Night Child Records molinója alatt gyülekező Raptorz, Fankadeli, Artos Csaba, MC Gőz helyett Fankadeli és DJ Zephil meg a helyi erők delegátusa, Bobie ceremóniamester és Krayzee Kuts lemezlovasság? Vagy a kedvtuningolón alapozó zenét egy határozott kéz lehúzza, és a portán visszaszolgáltatják az ezreseket (a csuklón a lila fényre specializálódott pecsét grátisz megtartható)?
Ízelítés a jóból
Köztes megoldás születik. Se tenger gyümölcsei, se véres bifsztek. Tizenegy magasságától kezdve éjfélig mindenki lenyom három-három számot. Bobie az üres parkettől elfordulva a hangmérnöknek tartja az előadását (a fenti fénykép még az októberi fesztiválon készült - a szerk.), ami tartalmazza a kötelező tantételt is: „Van, akinek van, van, akinek nincs”. Aztán a betegágyat nyomó MC Gőz helyére beugró Fankadeli erősíti Artos Csaba mikrofonériáját, aki ma már ugyan nem a legelső ligában játszik, ámde hozza a tőle vártakat. Csak ne az a régi stigma ugorna be róla folyton, hogy „keresztény hip-hop”, ami Pajor Tamáson kívül senkinek nem áll jól (Ámen: A Föld Showja). És ha már klasszika-hiphopológia, egy idevágó kihagyhatatlan rímpár: „mikor már rég elmentél a Ferivel / csak azért, mert az mondta, very well”.
Na de nem most! Fanka Feri nem bírja említetlenül hagyni: egyszer az érzése szerint csitult tömegiszonyán, másszor meg a morálját az egekbe tornászó tömegjelenléten ironizál. Ez persze nem von le semmit abból a tényből, hogy a honi egyre szűkülő zenei paletta helyzete akkor volna igazán rózsabokros, ha a „krém” nem a rezervátumban játszana undorgroundosdit, hanem ilyen talentummal felruházott előadók vadásznák le az orvlövészek elől az Aranyzsiráfot.
Amint a Ryzót is a tagja között tudó Raptorz a színpadra lép, DJ Zephil már jó ideje csiszatol a korongokon. A „ragadozó madarak”-on nem mutatkozik semmi abból, hogy csak tucatnyi lelkes ifjoncnak tolják lendülettel és rendületlen, nem pedig minden nüansznyi színpadi történést kézhullámzással honoráló sokadalomnak. Igaz, a minőség itt sem csap át mennyiségbe.
Szóval ez volt a negyedik Rhyme Time. Kár érte. Pedig de szépen hangzik a kiadói manifesztum ezen mondata: „A night child nem underground, a night child nem mainstream.”
Értékelés: 4/10