A puding próbája az evés - tartja az angol mondás, így aztán a után szombat este ismét visszatértünk a tett színhelyére, hogy kritikus szemekkel megnézzük, hogyan is vizsgázik a létesítmény élesben egy izmosabb rock-koncerten. Ha röviden kellene válaszolni, azt mondanánk: jól. Az viszont meghökkentő, hogy a 3,5 milliárdos épületben a vízcsapoknál „Nem ivóvíz” felirat virít.
A puding próbája az evés - tartja az angol mondás, így aztán a után szombat este ismét visszatértünk a tett színhelyére, hogy kritikus szemekkel megnézzük, hogyan is vizsgázik a létesítmény élesben egy izmosabb rock-koncerten. Ha röviden kellene válaszolni, azt mondanánk: jól. Az viszont meghökkentő, hogy a 3,5 milliárdos épületben a vízcsapoknál „Nem ivóvíz” felirat virít.
A puding próbája az evés - tartja az angol mondás, így aztán a után szombat este ismét visszatértünk a tett színhelyére, hogy kritikus szemekkel megnézzük, hogyan is vizsgázik a létesítmény élesben egy izmosabb rock-koncerten. Ha röviden kellene válaszolni, azt mondanánk: jól. Az viszont meghökkentő, hogy a 3,5 milliárdos épületben a vízcsapoknál „Nem ivóvíz” felirat virít.
Első impresszióVan már este fél kilenc is, mikor egy hosszúra nyúlt baráti vacsora után szombat este odaérünk az új szombathelyi sportcsarnokhoz. Az épület előtt jelentős a csoportosulás, főként tinédzserek gyülekeznek a külső reflektorok fényeinél, lázasan mobilozva, szervezve az előttük álló éjszakát.
Mivel éppen szünet van a színpadon, a csarnokban az élet a büfé és a sörök körül kulminálódik. A hangulat olyan, mintha összekevernénk a Papaya, egy oladi rock-fesztivál és egy kosármeccs közönségét, amely mixet egyrészt az est fellépőinek névsora, másrészt az ingyenesség magyaráz.
Egy ALON-közeli személy beszámolója szerint a Gáspár Laci előtt fellépő V-Tech énekese megkérdezte az akkor még soványka közönséget, hogy ki vette meg a zenekar új nagylemezét. Nem jelentkezett senki. "Akkor töltsétek le az internetről" – adta fel a küzdelmet a zenész.Nem hátrány, hogy koncert alatt végre normálisan le lehet ülni egy asztalhoz, ahol érteni egymás beszédét, mint ahogy az az új felfedezés is kellemes, hogy az asztalok fölé egy televízió van applikálva, ahonnan figyelemmel követhetők a színpadon zajló aktuális események. Az árak is a normalitás határán belül maradnak: fél liter Pepsi 300, Red Bull 550, 1 korsó Soproni 260, 1 deciliter bor 90, 4 cent Unikum 400 forint. Büfé leokézva.
Gáspár Laci élőben nem túl izgalmas
Rövid tanakodás után lemegyünk a színpad elé a küzdőtérre, ahol mintegy kétszáz ember hallgatja a megasztáros Gáspár Laci koncertjét. Ma már ott tartunk, hogy a szórólapokon külön fel kell tüntetni, ha valaki élőben nyomja a színpadon, mint ahogy ő is teszi. Azt lehet látni, hogy képzett, komoly zenész a fiú, a hangját meg ismerjük, de az egész – valljuk be - nem túl izgalmas.
A népes kísérőzenész-csapattal előadott funky-szerű zene végül is profi, minden a helyén van, csak az az apró adalék hiányzik, ami igazán működőképessé, a korrekt háttérzenénél többé tenné a produkciót. Tóth Vera és Mujahid Zoli tavalyi szentivánéji koncertje után Gáspár Laci immár a harmadik megasztár, akinél meg kell hogy állapítsuk, hogy a képernyő és a valóság nem fedi egymást, és nem lehet véletlen, hogy hiába a kereskedelmi televízió hatalmas reklám-hátszele, igazából egyikük sem tudott letenni valami olyant az asztalra, ami megállna önmaga lábán is. Ráadásul ehhez legközelebb még mindig Gáspár Laci van.
Kritikus szemmel
Bevalljuk, szombat este nem is annyira a zene, mint inkább a létesítmény miatt zarándokoltunk a Sugár útra. Azaz mit tud a csarnokunk, ha koncertről van szó: Így aztán a lehető legtöbbet jövünk-megyünk az épületben, fel és le, át és keresztül, megállva, leülve, benyitva és kipróbálva mindent, amit lehet.
A végkövetkeztetés úgy szól, hogy koncertek tekintetében egy óriási sanszot kapott Szombathely. Végre egy hely, ahova bátran szervezhető gyakorlatilag mindenféle zenei produkció: a méret, az akusztika, a technika és a 21. századi infrastruktúra adott még legkomolyabb fesztiválok megrendezéséhez is, innentől kezdve a szervezők fantáziáján, üzleti érzékén és zenei ízlésén múlik, hogy a sportcsarnok ezen hasznosíthatóságával hogyan sáfárkodnak.
Annyi tippet hadd adjunk, hogy Bécs igencsak dúskál könnyűzenei rendezvényekben - sokkal inkább mint Budapest -, így talán nem tűnik járhatatlannak a nagyobb nevek egy estére való átcsábítása. A közönség becserkészése persze nem lesz egyszerű, de ez feltehetően a sporteseményeknél is így lesz.
Hibákra vadászva két említésre méltó dolgot találunk. Egyrészt a ruhatár szervezetlensége, aminek következtében a koncert után tucatnyian átugrálnak a pulton és önkényesen önkiszolgálóvá alakítják a rendszert, másrészt az az igencsak fura jelenség, hogy az épület mosdóiban, a csapok mellett a „Nem ivóvíz” felirat virít. Azt nem tudom, hogy az ÁNTSZ mit szólt ehhez, mikor kiadta az engedélyt, mint ahogy azt sem, hogy akkor ezek a vízcsapok akkor milyen hálózatba vannak bekötve. A büfénél lajtoskocsiból mosogatnak, vagy hogyan van ez?
Republic
Több mint egy órával a hivatalosan megadott kezdési időpont után csap húrjaiba a Republic. Előtte a műsorvezető Gombás Endre tanácsnoknak mond köszönetet a rendezvényért, majd pár üdvözlő mondat erejéig a „civil ruhás” Ipkovich György tűnik fel a színpadon, akinek a szavait a Republicra kiéhezett közönség meglehetős türelmetlenséggel fogadja.
Cipőék a Neked könnyű lehet dallal kezdenek, amit mi még az egyik felső sorból hallgatunk, hogy aztán leereszkedjünk a küzdőtérre, ahonnan összehasonlíthatatlanul intenzívebben érződik a koncert hangulata.
Nagyon nehéz megsaccolni, mennyien is lehetnek, ha mondani kellene egy számot, mi úgy kétezerre tippelnénk, akiknek harmada-negyede lehet a színpad előtt, a többiek a távolabbi székekből figyelik a fejleményeket.
A Republic kétségkívül az egyik leghálásabb magyar koncertzenekar. Rockból, magyar nép- és műzenéből, szürreálisból és hiperreálisból, jókora telitalálatokból és jókora blöffökből összeálló zenéjüket nagyon sokan szeretik, és – érdekes - nagyon kevesen vannak, akik elutasítják őket.
Immár másfél évtizede nagyjából ugyanazt és ugyanúgy művelik a színpadon, sikerük egyik oka éppen az állandóság és a kiszámíthatóság lehet. Például hogy amióta csak emlékszem, Cipő ugyanabban a típusú szerelésben áll a színpadon: kopaszra borotvált fej, izomtrikó, fehérre kopott szűk farmer, viseltes bakancs.
Egy Republic-koncert pedig olyan, mint a zenéjük: Nincsenek csavarok, kiszólások vagy beszólások, egymás után, kommentár és sallang nélkül nyomják az jól ismert számokat, akinek nem tetszik, az maradjon otthon, akinek tetszik, az énekelje velük a szöveget. Ilyen utóbbi éneklős pedig mindig nagyon sok van, és furcsa, hogy lehetetlen beazonosítani a tipikus Republic-rajongót. Amíg a Kispál és a Borz-koncerten jellemzően a gimnazista és a bölcsészcsajok sikongatnak, Rebublicon együtt énekli a Repül a bálnát a hatvanéves házaspár, a bőrszerkós metál rajongó és a feketepólós alternatív. Szombaton éjjel mellettem egy Nagy-Magyarország-pólós srác egy anarchnista-pólós csajt vesz a nyakába, hogy csillogó szemekkel együtt emlékezzenek a 67-es úton történt nyári éjszakára. Szürreális kép, igazi Republic, lenne rajta elemezni való.
Nem kell aggódni, nem fogunk agyalni rajta, mint ahogy most azon sem, hogy mi lesz a sorsa lesz az új szombathelyi sportcsarnoknak. Két-három év múlva okosabbak leszünk.