Régről való jó szokásához híven e megmozdulás megint begyűjtötte a mostanság kínálkozó jelesebb popközeli zenekarokat. Mi meg sokadmagunkkal újfent megmerítkezhettünk a jóban. A nézőcsalogató legfelsőbb kategória ezennel is a Kispál és a Borzra testálódott, mellette a körünkben üdvözölhettünk a Kaukázust, az FM Zerót, a Monchichi Potenciált, a Belmondót, az Eleven Holdat, végül DJ Karányi live actjét.
Ami kint maradva kimarad
Megkésve érkezem. Ismervén a honi bulibajárási szokásokat, a 19 órára tett kapunyitás előzőleg nem tűnik túl szerencsésnek, de a helyszín már cáfolja a kétségeimet. Igenis kezdődhet egy fesztivál nyolc előtt negyed órával úgy, hogy a publikum részéről nem pangás lesz a jussa. Újfent kéthelyszínes a megmozdulás, bent a színházban hangulatos, ám a fényképezést kevéssé segítő félhomály és közvetlenebb mozgású közönség fogad, míg kint az aulában, a „napos oldalon”, igaz, nem a szokott finomkodó közelítések, de kevésbé ösztönös otthonosság a befogadók részéről.
Nem elég, hogy azt megelőzőn eltrécselve az időt, nem érkezem időben, megint a szombathelyi erők kárára ragadok le a másik színpadnál. Az FM Zeróból csak a mementóként egész éjszakára a közönség kusza sorai között hagyott három hordó püfföléséről tudok beszámolni. Meg hogy később az egyiken ültömben Czutor Zoltán nagy derültséget kiváltón úgy magyarázza az idők során megváltozott popzenei helyzetet, hogy hajdanán szartak volna bele, de most már a szívósságukat vesztve és a sztárallűrjeik okán mellre szívják, hogy a műsoruk alatt kezdő Kispálék elszipkázzák a közönséget.
Potenciális karibifíling
Tehát a debreceni Monchichi Potencial! Már e cikk írása közben olvasható két, a SoundClashen elkövetett koncertjükhöz kapcsolódó lelkesült beírás a vendégkönyvükben. Néhány éve az akkor még (és hamarosan újra) teljes mellszélességgel működő honlapjukról letöltöttem az akkori anyagaikat. A maihoz hasonló dubos indíttatású, elektronikával és dzsesszel megküldött easy listening késztetett megbólogatni az ütemeket, éjszakába nyúló nyári délutánok sziesztázásához akarva se kívánhatni lájtosabb hanghátteret, a mediterrán könnyedségű szerelmes filmek soundtrackje is prímán passzolna.
Csakhogy mégis hiányzott belőle valami, most beigazolódott, mihez nem férhet a kétség közel: a lágyan búgó, finom erotikájú női énekhangok fűszerére. Ezennel azonban már teljessé vált a képlet. A fúvósok szerepe most még markánsabb, a lányok elől nem akarják „túlmagyarázni” a világ ilyesmire nem is igazán vágyó dolgait, szerves és attraktív részei a többiek hangszercsiholásának. Páran a nagyérdeműből nem is bírták tovább, nemcsak hogy derékból lengtek ki, hanem átvéve a hullámmozgást, maguk is szinuszfejtésnek álltak. Remélhetőleg azonban legközelebb nagyobb megbecsülésben lesz részük a befogadói oldalról, hiszen nem „tévézős” bölcsészzene ez, tagkalimpáltató táncra indító annál inkább! Bőven megérdemelnék.
Mélypont sokaknak
A színházteremben jön a láthatólag nagy tömegbázisú Eleven Hold, én meg hamar szédülök át a másik terembe. A honlapjuk kiemelt helyén beajánlott (megmosolyogtató, de stílben a zenekarral egyívású) cikkben olvasható: „A szövegek, bár enyhén szólva is szomorúak, de óriási tartalommal vannak felruházva, és gondolkodásra késztetnek!” Vagyis önjellemzésként gondolnak magukról ilyesmit a tagok, élükön a szövegekért felelős Nappal. Ehelyett a kelta-ír dallamvilággal felütött rockzenéjük tobzódik a nagy szavakban, dagályos és átélhetetlen.
Pedig minden új számnál reménykedik az ember, hogy na végre, srác, a többiek is alád játszanak, ha lehet, ezt most ne rontsd el, igen, szép ez a sor, előre, tovább, de bang!, és a hozzá passzoló rímet már egy ügyetlen klisével oldja meg. Aztán amikor próbál ördögi lenni, és nem megy, vagy amikor a túl gyakori motyogós-selypítős részek inkább érződnek manírnak, mintsem hogy bujkáló iróniát sejtetnének. Olykor akárha a túl tiszta és túl ártatlan (tehát érdektelen) Andrea Corr sörhasú férfi verzióját hallanánk.
Hiányzik a mindig termékenyítőleg ható melankólia, amitől kitelnek a szavak, az esetleges közhelyek megkapják a maguk saját ízét, személyessé válik a szerzőjük nyomora. S amitől elhisszük a szenvedőnek, hogy szenved. Hanem ez a zene eleve a felszínen tartja és nem engedi mélyebbre hatolni az ilyen törekvéseket. Képzeljük el, mennyit vesztene például Ian Curtis (Joy Divison) egyénisége egy ilyen kíséret mellett! Ennek kiküszöbölésére viszont jobban meggyúrt szövegek kellenének. Kevesebb giccs-pop meg Ákos (noha a kettő nem ugyanaz) és több Cseh Tamás. Ha egyáltalán lehet itt még segítség.
Intermezzo tanulságképpen
Lehet abban valami, ha zenei téren tájjellegről beszélünk, rendszerint egy onnan országló zenekartól meghatározva (vagy rosszabb esetben: annak levakarhatatlan bélyegét hordva magukon). Van régió, ahol a bőven mért olcsó cefre mellett a háromakkordos punkzenékre esküsznek, másutt downtempo, hip-hop és dancehall ad meghatározó vonzáskörzetet (Szombathely), Pécsett meg a Kispál és a Borz-hatás jellemzi a legmarkánsabb alaptónust, lásd a nálunk legutóbb az elhíresült Belső-Uránia udvari koncerten fellépő 30Y-t. Ami elmélet szépen meg is dől, amint Tatabányainak bizonyul a Kaukázus.
„Ez nem borz, hanem róka, de a róka is csak állat”
„Jó régen tudom, hogy volumét kéne csavarni, attól vad” – teszi tiszteletét egy Kispál-idézettel a Kaukázus a fő inspirátoruknak (Üzletember). Vagy ahogy a „Legyen”-ben egy bonyolultabb és maibb variációt adnak a Lovasiék eleve kőnaivra vett „…ilyesmi”-jére. De jó trónkövetelőként a „Balaton”-ban oda is szúrnak: „Lovasi se tudja, miről van itt szó.”, hogy a „Borz” inkriminált részeit ne is említsük. És még biztos akad sok ilyen a Satöbbi feliratú fiók számára is.
Habár alapvetően gitárzene, az albumon jócskán bekúszik, csorgadozik, puttyog az elektronika, imitt-amott a már szinte agyonhasznált és unalmas bakelitkaparászás, breakbeates, drum+basses alapok szöknek elő, sőt olykor még acid is rácsavarodik a karakterileg Kiss Tibi (Quimby) és Szűcs Krisztián (HS7) közé taksálható énekhangra. Valahogy mégis MIR / B munkacímen futó próbatermi felvételek közvetlenebb, organikusabb hangzásával adja az ott Kaukzus néven szereplő zenekar magából a legtöbbet (főleg a „varrtam a Quimby-számra, dugtam a hintaágyba” kezdetű).
Itt koncerten meg csak pislog zavartan az ember, hogy ez a vékony, kissé jellegtelen fizimiskájú srác írja azokat a briliáns szövegeket, ami a hátunk mögött Lovasi szájáról is leolvasható. Nagyon nem néznénk ki belőle. Persze a – közönségtől most különösen magára hagyott – többi teamtagot se képzeltük volna el szépen duruzsoló ketyerék nélkül. Erre kiállnak elénk ezek a szemtelenül fiatal srácok és az albumtól szolidabb kísérettel olyan lenyűgöző slágereket nyomnak le, amilyenek például ezek: Lángos-tejföl, Szaródik, A jó, a rossz és a kreatív, Üzletember vagy éppen a gyönyörű szerelmes szám: a Győr. Mindenkinek: vizit netre, honlapjukról downloading, amit csak találni, majd cirkulálóra állítani a nonstop menő lejátszót!
Rádióbarát nyersesség
Jean-Paul Belmondo a filmbarátoknak egyet jelent Godard Kifulladásig című kultikus mozijának pitiáner bűnöző főszereplőjével. Nem csodáljuk hát, ha Czutor Zoltán, a Nyers zenekar egykori frontembere (és hivatásos Beck-rajongó) épp benne találta meg a továbblépés lehetőségét. Kihajigálta a hajdani magának és zenésztársainak „nyerses” ízeit, lekerekítették a sarkokat, a rockos alapokat funkkal és hip-hopos elemekkel ütötték fel. Czutor meg a tévékben sokat játszott Lesz, volt, van-hoz hasonló fülbemászó, szerethető nótákkal (bár van néhány nagyon gázos is köztük!) toboroz magának új és láthatólag készséges híveket.
Jelenthetjük hát: sikerült a műtét, különösebb mélyreható beavatkozások nélkül avanzsált működőképessé egy zenei elképzelés. Talán a WAN2-s pólóban a keverőpult mellől analizáló Lovasi is valami hasonló véleménnyel kereste meg Czutort a fesztivál végén…
Tisztes borzolmány
Fogalmam sincs, hányadik Kispál és a Borz koncertemen járhatok. Évi minimum két-három alkalom garantáltam becsúszik, Lovasiékra mégis érdemes betévedni, mert ha az utóbbi lemezekkel kapcsolatban lehetnek is kétségeink, az igazán a pódiumon élő brigád sokadszorra is emlékezetes élményeket tud szerezni. Nincs két azonos koncertjük. Köszönhető ez a gazdag dalkészletű repertoárnak, mely tarsolyból mindig előcsippentenek néhány élőben nem vagy ritkán és akkor sem az albumverzióban játszott gyöngyszemet. És persze nem utolsósorban a pazarlóan ötletes, a számok között konferansziéként hol anekdotázó, hol nyakatekert dalszöveg-értelmezésekkel bíbelődő Lovasinak, aki bizonnyal e manőverek fő favorizálója. Hanem állandó vendég a házuk táján a paródia is: tolmácsolásukban bármi popzenés komolyan-gondolásnak kiütközhetnek a modorosságai.
Ez alkalommal is kitettek magukért, habár haloványabbnak tűntek, mint általában. Na nem mintha be tudnánk telni – hogy csak két számot említsünk – a Halszívvel vagy a Jelvény nélküllel!
Levezetés mechanikus alapokra
Búcsúzóul (a Czutortól többször lekarádykatalinozott) DJ Karányi tunkolta kurzorral a laptopja kijelzőjét kidolgozott techno, breakbeat, nu skool breakz után kutatva. Örömmel jelentjük: sikerrel. A színpad másik végéből meg egy akusztikus gitáros fickó próbálta bizonygatni a dolog élő voltát, amit igazán az énekesnőt váltó MC-k tettek azzá. Összességében vérprofin és rafinált mozgáskultúrákra késztetően. Mígnem elszállingóztak az emberek a termekből, a székekben nekialvók pedig hazaindulásra ébredtek meg.
Értékelés: 8/10