A magyar média állapota - Kepes András a Cinema Caféban

A tévé nézve jó

Népes, főként szakmabeli közönség gyűlt össze péntek délután a kávézó hangulatos keretei között. Murai András főiskolai adjunktus mindjárt fel is dobta a kérdését a magyarok négy és fél órára mért napi tévé előtt töltött idejéről, azt tudakolva, hogy a másik két András mennyire veszi ki a részét ennek az 1995-ben még „csak” három és fél órásnak mért értékből.

Vágvölgyi András mozgókép- és médiaismeret szakértő szerint ez a szám túlzás, amihez nagyban hozzájárul a háttértévézés is, ahol a lakásban tevő-vevő emberek rádiónak használják a televíziót. Ő, aki tanítja a médiát, szakosított műsorokat néz inkább, ám olykor-olykor egy-két jó meccs kitehet nála is három órát. „Duruzsoló kedves szomszéd”-nak tartja a képes dobozt, ahol érthetően nem minden műsor üti meg a szintet. Meglátása szerint a kereskedelmi szemlélet kezd egyre egyeduralkodóbbá válni, még a Duna tévén is tapasztalhatók ilyen vonások.

A szivarozó Kepes András örömmel jelentette be, hogy napokig képes nem nézni tévét, ami fantasztikus élményként raktározódik el benne. Mintha megint gyerek volna. Esti, ágyból hallgatott rádiójátékok elevenednek meg a szeme előtt, ahol a fantázia sokkal színesebb és tarkább vonásokkal, eseményekkel ruházta fel a szavakat, mint amire akármelyik tévés stáb is képes volna. Amerikában járva 20-25 éve mesélt az ottaniaknak a magyar „szabad hétfőkről”, mikor nem volt adás, csak hangyaháború: összejött a család, a népszaporulat megugrott, mire az amerikaiaknak felderült az arcuk, hogy „Istenem, de szép!”. Kepes máskülönben inkább szakmai érdeklődésből nézi a kollegák műsorait, hogy „nem túl jók-e” az övééhez képest. Meg az olasz csatornákat a felesége ilyen nyelvtudása miatt, amit sokkal szórakoztatóbbnak tartja, mint a honi kereskedelmieket.

Kereskedelmi közszolgálatiság

A műsorok minőségét érintő előítéletekről szólva Kepes elmondta, szívesebben nézi a kereskedelmi tévék műsorait, mint a közszolgálati tévé hasonszőrű próbálkozásait, amik rendre nyögvenyelősek és kudarcba is fulladnak. Azért preferálja inkább őket, mint a hajdani kenyéradó gazdájáéit, mert kétségkívül jobban csinálják. Ő meg azt szeretné, hogy a műsorainak legyen nézője.

Ezt el is érte, hiszen a Világfalu - a késő esti órai időpont és az azt megelőző műsor, a Bajkeverők szégyenletes igénytelensége ellenére - félmilliós nézőszámot tudott felmutatni. Ha ezt vesszük – mondta –, akkor az úgynevezett „kulturális műsorok” között ez kétségtelenül jelentős fegyvertény. A csatorna vezetőit is meglepte, akik a statisztikáik szerint magasabb nézettséget sejtető Bajkeverők helyére nyugodtan az ő műsorát tehették volna, mely – mosolyodott el – akkor már az olyan nevekkel fémjelzett műsorokból származó reklámbevételt nem tudja lerontani, mint Győzike, Mónika, Balázs. „Presztízsműsor”-nak nevezi a sajátját.

Kötelezőnek tartja magára nézve, hogy informáljon: érdekesen és szórakoztatóan, mivel azt véli, hogy nem magukkal a műsorokkal van probléma, nem azért bukik valami meg, mert eleve nem bírja el a tévé az adott témát, hanem mert rosszul került tálalásra. Azzal azonban már nem ért egyet, hogy kötelezően mindenkinek ezt a szemléletet kellene vallania, ugyanis rengeteg mindenről nem lehet ilyen módszerekkel szólni. Van, ami komolyságot követel meg magának, pasztell színeket, nem pedig pattogó tarkaságot.

Mónika bírónő törvényszéke előtt

A Mónika-showról szólva (erről beszélt témaként pár órája a főiskolán) is a kételyét fejezi ki, hiszen érteni érti ugyan, de nem pártolja ezt a szemléletet. Mint követendő példát e témában, említi a Jakupcsek Gabriella egykori beszélgetős műsorát, illetve a közszolgálatin most futó A nagy vitát. Jakupcsek műsora azonban bukott, míg Mónikát már évek óta láthatjuk délutánonként. Minden csak szemlélet kérdése – vallotta –, ha egyszer-egyszer le lehet filmeket vetíteni főműsoridőben reklámmegszakítás nélkül is (Schindler listája, Zongorista), akkor miért ne tehetnék meg többször?

„Mónika műsora vacak” – szögezte le Kepes olyan alapzatnak, amiről elrugaszkodhattunk. Ki lehetne belőle magozni pozitívumokat, főleg belemagyarázással, jól megválasztott prekoncepcióval, de nem érdemes. Az eredeti elképzelés még Amerikában az volt, hogy a kisebbségek, a szociálisan hátrányos helyzetűek, a máshogy gondolkodók és érzők is a képernyőre kerüljenek és elmondhassák a világról alkotott véleményüket, hogy mi szerint szerveződnek a napjaik, milyen értékek alapján döntenek így vagy úgy stb. Mindez azonban hiányzik ebből a műsorból.

Alaposabb elemzés hamar kihozza, hogy a felállás a következő. Mónika sztárként bevonul, illegeti magát, ezt sugallják a forogó fények a „giccses nappali”-ban is. Aztán meg megjelennek a „szerencsétlenek” a maguk kilencven körüli IQ-jával és a rákövetkezőkben az alsóbbrendűségükről tesznek tanúbizonyságot. Az állva maradó Mónika ebben a felállásban a tanár és/vagy a bíró szerepét tölti be, aki normális párbeszéd helyett kikérdezi a taktikusan egy sorban ülőket, számon kéri rajtuk az általuk elkövetett alantas gazságokat. Megalázó helyzetben vannak a riportalanyok, akiken Mónika „tetemre hívja az élethelyzeteket”, szociológiailag cseppet sem kielégítő módon, demokratikus szempontok szerint is több jogszerűtlenséget találhatni az ezt kicsikaró módszerekben.

A nevetségesség sikerrel jár

„Minél primitívebb, annál nagyobb közönségsikert hoz” – állapította meg Kepes a közönségkérdésre, miszerint miért fut mégis annyi éve. Ezen nem kell szörnyülködni, így vagyunk beállítva – tette hozzá. Szélsőséges érzelmekre ható viszonyok jobban vonzzák az embert, aki „általában nem intelligens”. „Így vagyunk idomítva!” Elég csak megnézni egy villamosbaleset bambuló „közönségét”.

Mindezek mellett és ellenére a Mónika-showban benne van egy értékes műsor sansza is – vallotta –, ami a dokumentumfilmesektől ismert témákat oldottabb körülmények között tudná elővezetni. Csakhogy ott a dilemma, hogy amint elemzőbben állnának neki a műsorszerkesztők és -készítők elővezetni ugyanezeket a kérdésekhez, tömegek fordulnak el a műsoruktól, lévén nem maga a tartalom vonzza őket, hanem az abbéli szórakozás, hogy „nála is hülyébb embereket láthat a képernyőn”.

Győzikét is ugyanezek elvek mentén nézik az emberek, ahogy hajdanán Rózsa Györggyel sem volt ez másként. „Aki kinevetteti magát, azt szeretik az emberek” – vonta meg Kepes a konklúziót.

Jövendőt formázó média

Murai aztán a médiatanári praxisuk során tapasztaltakról kérdezte a beszélgetőtársait. Vágvölgyi tanítványai keveset néznek tévét, inkább filmeket keresnek. Kritikusabb hozzáállással viszonyulnak a képernyőn látottakkal szemben, de nem elitista módon, hanem egyfelől megengedőbben, másik oldalról viszont a minőséget tartva szem előtt. Kepes bevallottan ritkán tanít – mint mondta –, meg is volna lőve, ha végig kellene vinni egy friss osztályt felvételitől zárópapírig. Tudniillik két út állna előtte: vagy olyanná nevelne őket, mint ő maga, ami nem volna számukra kifizetődő, mert „éhen halnának”, vagy olyanná – ezzel azonban önmaga értékrendjét tagadná meg –, ami financiálisan kifizetődő és akár hamar sikerre váltható. Azt vallja ugyanis, ő még így tanulta, hogy az „írástudóknak” saját felmutatható értékrenddel kell bírniuk, amihez viszonyítva szemléli a világot.

Néhány közönségkérdés után, ahol negatív kontextusban szóba kerül Verebes István, Kiszel Tünde, Hajós András neve is, felmerül a klasszikus kérdés: „Merre halad a média?” Kepes erre értékdevalvációt említ és cseppet sem az által elvárt irányra adja a voksát. Több tematikus csatorna megjelenését jósolja, mint ahogy már most is csak sokasodik a számuk, interaktív műsorokat etc. Vagyis a média- és reklámtorta további feldarabolódását. Ő azonban továbbra is optimista, a trendek elvonulásában bízik, hiszen az emberek sok mozifilmet néznek, tele vannak a színházak és olykor akadnak arra is jelek, hogy „a világ nem hülyül”.

Korábban:

Kepes András a főiskolán