Szombathely abban a szerencsés – vagy szerencsétlen? – helyzetben van, hogy két csodaszép, ám üzemen kívüli víztorony is van a területén. Közülük a régebbi az 1898-ban, Éhen Gyula polgármestersége alatt épült Szent István-park (Jókai-park) feletti, amelyet a Vízmű nyári hónapokban havonta egyszer megnyit a nagyközönségnek.
A nagyközönség, tapasztalataink szerint, látogatja is, ha nem is zarándokhely, de azért vannak érdeklődők. Felfelé a csigalépcsőn egy nyugdíjas csoport okoz kisebb forgalmi dugót, meg különben is, jönnek-mennek az emberek, fényképezőkkel, távcsövekkel, vagy csak úgy.
A panoráma nem rossz, de a lélegzetelállító jelző enyhén szólva költői túlzás lenne a látványra. Szombathely közel olyan lapos, mint egy palacsinta, a jellegzetes épületek is eléggé belesimulnak a városba. Mindazonáltal egy 10 percet azért el lehet tölteni a tetőn, az emberi szem már csak olyan, hogy szeret legelni a távolságokon, az meg akad, meg jó játék az ismerős épületek kibogarászása a háztetőrengetegből.
Szóba elegyedve a Vízmű helyszínen vigyázó háziasszonyával megtudjuk, hogy ennek a 14 méter magas víztoronynak a kapacitása 500 köbméter volt, s amikor kicsinek bizonyult, a 20-as években építették a 800 köbméteres Közlekedési park-béli tornyot. Aztán mindkettőt bezárták. Ma Szombathely vízellátása a Parkerdő felé vezető út mentén felépített négy darab, összesen 10 ezer köbméter űrtartalmú tartályokból történik. A két régi – de nem műemlék - víztorony csak álldogál békésen, parlagon, pontosabban üzemen kívül. A Szent István parki legalább mutogatható, a közlekedési parki, a szebb, ellenben életveszélyes belülről, az csak úgy van. Habár az utóbbinak most vannak kérői, legalábbis udvarlói: tárgyalások folynak az esetleges megvételére.