"A zsibire most nem megyünk be, elmegy az idő vele" – mondja apuka kisfiának, jól markolja a kezét, el ne vesszen a piac hátsó pavilonjának ajtajában. "Szeretik az emberek a zsibvásárt" - halljuk még a tömegben sodródva, befelé a piac épületébe. Hát igen, szeretjük, mi is. Egy kellemes, esős vasárnap délelőtt képes krónikája.
Árus és vevő hobbiból jár ide
Viszont idő kell rá, háziasszonyok jól teszik, ha a húslevest már bezöldségelve, húst bepanírozva, krumlit megpucolva hagyják a konyhában, mielőtt kijönnek Tolsztojra alkudni, mert le lehet ragadni a zsibin, azaz a használtcikk piacon, ahová úgy tűnik árus, vevő egyformán csak kedvtelésből jár.
Bár ez se egy utolsó szempont, ha arra gondolunk, manapság milyen keveset áldozunk hobbinkra, szűkre szabott időnkből lézengésre, csellengésre, ismerősökkel való trécsre, és olyan dolgok beszerzésére, melyekről fogalmunk sincs, minek is nekünk.
Mi mire jó?
A bejáratnál balra rögtön a jelzés nélküli porcelán nippek mellé fegyverek kirakva. Kérdem, mi ez, ha már hatezer forint. "Nem tudom, magyarul meg főleg nem" - mondja idegenes akcentussal a fiatal nő, de szerencsére férjem - alkalmi fegyverkovács és hobbista - eligazít: első világháborús szurony, meg második világháborús utászkard. Hát ez mondjuk annyira nem hiányzik a háztartásomból, bármilyen korrekt a vércsatorna kiképzése.
A szenteltvíztartó fehér porcelánból viszont tényleg szép, de hét rongyért drágállom. A fent említett szúró-vágó eszközökről szóló ismeretterjesztő előadást „Jé, de édes!” kiáltással szakítom meg egy pár porceláncipellő látványára. Úgy rácsodálkozom, azt is elfelejtem megkérdezni, mennyit kóstál. Az meg, hogy mire jó,teljesen rám van bízva. Azt viszont tudom, mire lenne jó az az Orion táskarádió, úgy négy-öt évtizedre taksálják korát a bácsik, akik még ezen hallgathatták az Amerika hangját, rövidhullám, középhullám, kínálják, húszezerért.
Már nem az, ami volt
Tovább sodródva a tömeggel S. köszön ránk. Isten bizony nem tudom mi a civil foglalkozása, de azt tudom, lokálpatrióta, gyűjti nem csak a régi tárgyakat, de Szombathely másirányú emlékeit is, tanulni lehet tőle sokat. Elmondja, ez a zsibi már nem az a zsibi, mint volt húsz éve, amikor még ő is árult. Régiségkereskedők, gyűjtők, amatőrök, és profik az eladatlan készleteiket rakták ki piackutatási céllal: mi mennyit érhet meg vevőnek. Ma már több a lomis cucc, az se szépen adjusztálva, inkább csak piszkosan, ab lomkupac kirakva a ponyvára.
Az se jó, mondja, hogy sokan járnak cigivel a kezükben, az árusok is néha az arcába fújják a füstöt, és nem biztos, hogy optimális tűzrendészeti szempontból, hogy a kijáratokba pakolnak mindenféle nációk műanyagtalpú szandikat, 200 forintos pólókat, gagyi edénykészleteket.
Neki viszont ma már megérte kijönni: tenyerében fotózom azt a pudriát, melynek alja (némi konzultáció után megállapíttatott) teknőspáncél lehet, teteje kőnyomat. Szép bieder darab, állapodunk meg és búcsúzunk.
Gyebrovszki János városatya, notórius zsibiző köszön ránk közben, míg az uram alkuszik egy 1942-es berlini kiadású, gótikus templomi szobrokról szóló fekete-fehér albumra. 800-ért nagyon jó vétel volt.
Mert a zsibin alkudni muszáj. Legjobb, ha apróval felszerelkezve megyünk, aztán jó lassan guberálva pénztárcából, farzsebből, ha elérjük a számunkra (és vélhetően az eladó számára is) tolerálható határt, közöljük, hogy nincs több. Ha elég lassúak és kitartóak vagyunk, miénk a bolt.
Sztahanov és az eszperantó szex
Alighogy ezt végiggondolom, nyugdíjas ismerős standjához érkezünk. Pedáns kirakodás, könyvektől a hurkatöltőig minden van. Kezembe veszem Dr. Szilágyi Vilmos: Szerelmi kultúránk – képeskönyv a szexről című opuszt (1988), amelynek érdekessége, hogy nem csak magyarul, hanem eszperantóul is ott vannak a szövegek. Az Eszperantó Szövetség többre ment volna a nyelv népszerűsítésével, ha csak eszperantóul adja ki. A cég ajándéka, mondja a szomszéd, és azt is, ő az elejétől kint van a zsibin, három standot bérel 1800 forintért, nyugdíjas. A rendszeres vasárnapi zsibizés ugyan be nem hozza az árát, de szereti az embereket, egész héten nem megy sehová, ez a vasárnap délelőtt a kedvtelésé. A zsibié.
Aztán már odébb Brauner Ferenc sztahanovista oklevélén akad meg a szem, a halimbai bányászmester 1957-ben kapta az elismerést. Amikor előkerül a fotómasina, meg kiderül, hogy újságtól vagyok, a standoló elmondja, mindenki munkanélküli a családban: „Nehezen élünk, Gyurcsány többet rontott, meg még ki? A Medgyessy, meg még ki? Az Orbán". És ha már, akkor írjam le azt is, ingyen szállít el vasat, takarít pincét, padlást, az itt látható termés is ebből való. De megnézi az interneten, tényleg megírtam-e.
Megírtam, de előbb pillantás Kovács Ferencz varrógépére. „Húzza a görcs a szívemet” veszi elő közben rezgő mobilját ingének bal zsebéből (reméljük nincs pészmékere).
Ingyen adják annak, aki először rányúl
Odébb számítógépek egyben, illetve kibelezve, a „bél” mellette, hát ez az, ami mellett gyorsan haladunk, kedvenc könyvesponyvánk felé. Innen szoktam begyűjteni régi szombathelyi útikalauzokat, meg avítt, de annál érdekesebb neveléselméleti kiadványokat a százforintos szekcióból. Most egy szecessziós mintás szótárfüzetre nyúlok rá, máris enyém. Megfogadta a szimpatikus, régről ismert házaspár, hogy annak adják ingyen, aki először rátapint. Kiss László, II. a oszt tanuló. Gimnazista vagy polgárista lehetett, mert szép, kiírt írása volt már másodikos korában.
A könyvek, térképek fölött megtudom, a párnak van rendes polgári foglalkozása, saját és rokonság, baráti könyvtárok leselejtezett darabjait árulják, vesznek is hébe-hóba. Van, akinek pénz kell, de gyorsan, amit nem olvastak megtartják maguknak. Hobbi a zsibizés, akárcsak a túrázás.
És egyéb végtelen kínálat
Sok az osztrák lomicucc, a sógorok ízlését tükröző porcelán, Junghaus falióra (ugyancsak porcelán, de elemes, nem régi), mellette viszont egy magyar maradvány: fából készült játékzongora, szól: „Xilofon van benne, nekem is volt, csak nagyobb”- mondja a férjem, ebből gondolom, a zongora úgy a negyvenes éveit taposná, ha megvolna a lába.
Másik kedvenc kereskedőnél, anyáméhoz hasonló cigarettatárca kerül elő, eloxált alumínium és piros műbőr variáció, ötszázért sokallom, még négyért is, különös tekintettel a már említett pudriéra, mely 500-ért került a szerencsés kezű S-hez. Viszont gyarapodik a termelőeszköz készlet egy alig rozsdás német vésővel (származásra kovácsolása ad eligazítást).
Lassan végére járunk a mai használtcikk-kínálatnak, még kikerülünk két tinit, a földre pakolva árulják 200-300 fontért megunt holmiijaikat. Elmélázunk egy férfi portrén, tán épp a fölötte árult alpakka merőkanállal merték neki az aranyló húslevest, úgy nyolcvan éve vasárnap harangszóra, templom után. Átgázolunk a román szandálok között, és vetünk egy futó pillantást egy nejlon otthonkából alakított rékli-bőszoknya szettre a palántaárus nénin, aztán el, haza, mert még mielőtt leégne a húsleves, áldomásképp koccintunk egy jó szekszárdival a kórusban.