Hét napnyi életsűrítmény - Mit kínál idén a Sziget Fesztivál?

Minden kezdet gyorsan jön el

Most, hogy biztonságos távolságba kerültek a ’80-as évek (tán még vagy már minket is „származtató”) táncos hangzása és újra visszanyerte a tipptop renoméját, egy ideje már pironkodás nélkül ki lehet mutatni a hozzá való vonzódásunkat – éri kánikulás napvilág az odaadást. Joggal hihetjük, hogy nincs ezzel így a Sex Pistols-alapító Glen Matlock. Pedig a veterán punkunk zenei megnyilvánulásai között egyképp megfér az akusztikus gitáros csendesedés, ahogy végig ott kísért a kezdeti idők megbiztosítótűzött, a fényéből alig vesztett UK-s anarchiája. A Franz Ferdinand négyesfogatának tagjai tán csak kéjes gondolatfuvalmak voltak ekkor! Hanem a popzene jelene az ő felségterületük, ahol játszi könnyedséggel licitálják felül az első lemez erényeit. A megfelelő rubrikába meg az íratik, hogy poszt-punk, new wave. Aki meg a fémipart kívánja kihallani az elektronika mind jobban miniatürizált vívmányaitól megkísértett metálesztétikából, annak ott a Ministry.

Miként a skótoknak a kételymentesítésben újratöltődött, az újdonatúj hosszanjátszójukon az „egy gyógyszer mind fölött”-invenciót hirdető Therapy? alapoz. Hasonlóval már nem kell bíbelődnie az idén negyven éves olasz mesternek, Jovanottinak, aki a természetes gyógymódok híve marad örökre. Reneszánsz emberként a szerteágazó érdeklődése zenei megfelelőjét a mediterrán égövre jellemző életigenlés – mondhatni – eleve determinálja: rap, rock, reggae, funky és bella canzone elegyíti össze. Akiknek meg a Serenata rap hintázós videója nem volt elég true és real, azt a szervezői gondviselés majd a Guru’s Jazzmatazz emblematikus fekete ember útján készteti buzgó respektálásra. Lemezasztalhoz szólíttatik még szóváltónak Solar & Doo Wop.

Fegyvertény, gyepgyékény

Míg „a Gomez a beatleses, Rolling Stone-os angol dalszerzői hagyományt és az amerikai folk-rockot és bluest egyesítő, kísérleti hangvételű” (relatíve) öregesebb hangzásába beleandalodunk, addig a megjelenésben és a dalaikban egyaránt mondén eleganciájú Sissor Sisters küld lüktetést az ágyék tájára. Náluk már jócskán befülled a légkör, melyet – többek között – a Bee Gees, Elton John és a Frankie Goes To Hollywood több élű erotikája leng be. Az Olló nővérek a sörléptékű nagyérdeműt garantáltan hamar bezsongatják, táncos talpmasszőzbe kényesítik (vagy inkább kéjesítik). Nem úgy a szombat délutáni, a választékosságot lendületes, magával ragadó fésületlenségre cserélő Sons and Daughters, kiknek a lemeze alig félóra alatt lefut. Itt azonban nincs újraindítási lehetőség, hiába lelkesül velünk értük a Franz Ferdinand gárdája. Maximum megintlen megjegyezhetjük Skóciáról, hogy a magasabb hatalmak ilyen csapatokkal szerencséltetik. Feledékenyebbeknek meg a javasolt mantra enapi ébredés utánra: mandolin és Johnny Cash.

Készpénznek vehetjük Gentleman úrfi és a The Far East Band reggae megoldását is. Elég annyi róla, hogy akadnak haverjaim, akik még akár melózni is elmennek, hogy a remélhető délutános rekkenő hőségben hullámmozgásban részesítse őket e derék germán. Legyen hát Jamaica egy koncertnyit a németeké! Már a könnyebb kiejtés végett is. Lévén az utánuk következő amerikai Meshell Ndegéocello nevének kimondásával nem próbálkoznék. Ismereteim hiányban teszi kíváncsivá ez a „pici, kopasz fekete nő basszusgitárral”, aki „újradefiniálta a funkot, helyére rakta a soult”, és Madonna nagyasszony privát kiadójának legelső szerződtetett előadója. Hogy ez sok, vagy kevés, vagy éppen elég, majd eldől ott.

Csúcsra járó színpadolás

De hopp, kimaradt a Nagyfőnök, meg a hozzájuk valahogy szervesen kapcsolódó felvezetés! Nem is nagyon fecsérelnénk a szót a furatekintetű énekestől frontemberelt Radioheadre. Megtették már a magyar médiamunkások százai. Ott kell lenni, nézni, látni, addig meg talán még Thom Yorke lemeznyi borús „radírozására” is sort keríthetünk, hátha – fő az elővigyázatosság! – onnan is elcsíphetünk egy-egy nótát. Ahogy a belgák sem mind Jean-Claude Van Damme-ok. Például akad ott egy képzőművészekből alakult dEUS együttes, akikhez ilyesmi szavakat csatol a programfüzet: free jazz, new wave, noise rock, avantgárd rock, folkrock etc. Elég csak nekiállni kimazsolázni, hogy hol és meddig terjednek (vagy inkább gerjednek?) az egyes skatulyák és egyszeriben csak azon veszi észre magát az ember, hogy bejön neki. De nagyon.

„Kerge kedvem kerekedett nekem” – térít magához Henry Miller. Hogy a Placebo hatóanyag hiányában csak utánozza a gyógyszert, egymindegy, van benne valami lényegre törő dög, ami felbőgeti a motorokat. Brian Molkóék sikerrel találták meg a receptjét annak, hogy keresztezhető (mai elektronikus ízekkel fűszerezve persze) a glam-rock és grunge, azaz mondjuk a Velvet Goldmine és a Smells Like Teen Spirit alapvetések. Hagyjuk önlényünket ismétlen lenyűgözni! Hasonlóképp az utolsó napi punk előfutár Iggy and The Stooges kapcsán se másként. Hogy tehetnénk egyebet? Hiszen még a hatvanon épp inneni Iggy Popnak se mernénk beszólni, hogy ne túráztassa annyi sokat a wurlitzer lemezparkját, „mer’ uccsincsen semmi tőled!” Két kultuszfilm alapzenéje is a lelkén szárad: a Trainspotting az ő Lust For Life-jával nyit, A ravasz, az agy meg két füstölgő puskacsőben meg a Stooges ad a „száncsengős” I Wanna Be Your Dog-gal vaskosabb kontúrt a képsoroknak. Jah, és lesz Prodigy is uccsónak.

Popszisztematikába tévedő népi vonulat

A másik főszínpad világzenéje is kínál bejáratottabb kiskapukat. Robert Plant bármit is tesz, a Led Zeppelinhez kötik a körülményei, tőle megörvendeztetésül elsősorban effélét várunk. Túl ezeken, a program majd főt, s főfedőt hajt a blues- és folkklasszikusok előtt, miként a frisskeltű nótakedve is megnyilvánul. Szintén hasonló stigmát visel Grandpierre Attila, aki a Vágtázó Halottkémek szellemi és zenei örökségét ülteti át népi hangszerparkra, de sort kerít az újak „bedolgozására” is. Ez lesz a Vágtázó Csodaszarvas. Tradicionális skában utazik a Pannonia Allstars Ska Orchestra legénysége. Viszonylag gyorsan ajtón belülre tessékelte be őket a magyar és a nemzetközi popélet, amit mi sem bizonyít fényesebben, mint a közelmúlt amerikai kaserolású nagylemezük. Garantáltan táncra rázzák fel a délutánba feledkezőket.

Ugyanebben a műsorsávban ejt ámulatba, hogy aztán magával ragadhasson a mostanság Weöres Sándor Psyché-versciklusait még élőbbé tevő Palya Bea. A több keleti nép zenéjében jártas énekesnőről tőlem mindez egy fergeteges önazonosságú tévészereplés után mondatik. És még sorolhatnám az ide elszínpadolt és számos érdemük ellenére kimaradtakat. Szolgáljon némi mentségemül, hogy mértékül a flekkben nyilvánuló cikk nem gumikeretes szerkezet… Hát magasabb fordulatra kapcsolunk.

Minden zenéből merítő kevercs az élet

A WAN2-n fellépő, amúgy az ambient-house-t földközeli pályára állító The Orb annyira alap, mint az angol pázsitról tudható kétszáz éves ápolás. Mint a „földijük”, a tánczenei igényű hangmintázás alapjait letevő, minden lében nagykanál Coldcut is. Nemkülönben a honi fejlesztésű hip-hop ifjoncai (Akkezdet Phiai, Bobakrome, Fhészek és Aza), a nagy öregek (Az idő urai DJ Koolkasko segedelmével) és a raggazinos CopyCon. A hardcore és a punk tajgányi territóriumait bejáró Savaria Colonia Hardcore molinója alatt gyülekezők is felbukkannak az új, célratörő egyszerűséggel csak Zúzdának keresztelt színpadon: Liberal Youth, Embers, Derkvbois, Social Free Face. Túl a szintén szombathelyi Tizenhéten, a klsszik-széria olyan könyörtelenjei is e deszkákra tolják a viseltes arcolmányukat, mint a Gecizők vagy a CPG! Hogy a Hammerworldön mohikántarajt villongató Exploitedet ne is említsem…

Aki meg tisztelgő- és emlékzenekarok sokadalmában véli megtalálni a kedvgyarapodást, annak alig kell elhagynia a Táncdalfesztivál sátorkomplexumát. Csak a Soltész Rezső-féle nagy öregek slágerkórusának hívei maradnak kiengesztelhetetlenül hoppon. Talán a Rockinform kora délutáni napvilágot jelentő deszkáin mutatkozó Metal Cicus és a Szexdisznók valamelyest orvosolja az efölött érzett bánatukat. Mink meg a Party Arénában a detroiti technós Carl Carig és a programfüzettől „tetemes alkotását tekintve a XX. századi diszkószcéna dinamója”-ként népszerűsített Roger Sanchez elé vetjük magunkat ütemarányos mozgásra.

Az élet kevercséből merít minden zene

Új helyszín a Cinetrip helyére érkező Meduza színpad, ami a tört ütemű és a downtempo felé gravitáló elektronikus, illetve elektronikus alapú zenék színes forgatagának ad teret. Csak néhány név mutiba a díszes társaságból: az egykori Sofa Surfers-es Markus Kienzl, Matt Black, a Coldcut „fele” és Kraak & Smaak hármasa, itthonról meg a minden mércét túlteljesítő Erik Sumo Band feat. Kiss Erzsi, Marcel és a hajdani Porousher-tag c0p stb. Hanem – megsúgom – akár a nyugalom ambientfelleges szigeteként elhíresült Cökxpón Ambient Sátorkertben és környékén is „leszolgálhatnánk” a teljes hetünket. Innen ugyancsak pár megkerülhetetlen figura és társulat: DJ Mesterházy, Sublogic, Tigrics, Rovar17, Pozvakowski etc.

Ugyanezt a mókát eljátszhatjuk a Pesti Est pódiumával is, ahol a fúvószenés alapozás után Városi hősök címmel beszélgetés következik, s csak utána a „zenés eszméletvesztés”, mint Térey mester mondá. Ebben útitársaink lesznek: a megyeszékhely Pop Art Marketja, a Hiperkarma Jackós küllemű dobosának, Frenknek bárzenés-retrós elegantja, a 30y párkapcsolatos mizériái, a Ludditák szenteltvíz-lehúzós verbálparádéja, Soma Most frontasszonyának (túl)teltformás jelene, Frank Zappa nem családi kötődésű emlékzenekara satöbbi, satöbbi és még több satöbbi számolatlan sokszor…

A 2006-os Sziget részletes programja