Megérkezett a Szigetről az ALON munkatársa, aki kellően leamortizálta magát az egyhetes kiküldetés alatt, és most próbálja kikanalazni a zenei forgatag velejét, bizonyítva, micsoda kaleidoszkóp-szerű ez a tág voltában is zárt világ. Első nekifutásra tehát szigorúan zenei szüret következik: Radiohead, Placebo, Iggy and The Stooges, Scissor Sisters, Silent Disco, Robert Plant, Dévényi Tibi bácsi és a többiek. No és maga a nagy Sebeők János, de ő más összefüggésben. .
Megérkezett a Szigetről az ALON munkatársa, aki kellően leamortizálta magát az egyhetes kiküldetés alatt, és most próbálja kikanalazni a zenei forgatag velejét, bizonyítva, micsoda kaleidoszkóp-szerű ez a tág voltában is zárt világ. Első nekifutásra tehát szigorúan zenei szüret következik: Radiohead, Placebo, Iggy and The Stooges, Scissor Sisters, Silent Disco, Robert Plant, Dévényi Tibi bácsi és a többiek. No és maga a nagy Sebeők János, de ő más összefüggésben. .
Megérkezett a Szigetről az ALON munkatársa, aki kellően leamortizálta magát az egyhetes kiküldetés alatt, és most próbálja kikanalazni a zenei forgatag velejét, bizonyítva, micsoda kaleidoszkóp-szerű ez a tág voltában is zárt világ. Első nekifutásra tehát szigorúan zenei szüret következik: Radiohead, Placebo, Iggy and The Stooges, Scissor Sisters, Silent Disco, Robert Plant, Dévényi Tibi bácsi és a többiek. No és maga a nagy Sebeők János, de ő más összefüggésben. .
Sebeők Jánost megszállja az ihletAhogy az lenni szokott, idén is csak nagy vonalakban teljesülnek az eltervezettek. Tereskovát például hatodszorra sem sikerül látnunk. Nagy Kriszta a végén még kiöregszik magából, nekünk meg soha sem hozza tudtunkra nyafkán, borzolt szőrű macskaként, milyen illatos is tud lenni a diós kalács a tömegközlekedés sűrűjében. Helyette a köldökig felhúzott nadrágban lófráló Sebeők János konyhafilozófussal készül fotó. Az analóg gép láttán megszállja az ihlet: olyan fekete doboznak magyarázza a masinánkat, ami bizalmat ad a jövőre nézvést, olyan belé vethető hitet, amit a digitális mása elvesz az emberiségtől azzal, hogy azonnali eredményt mutat.
Fesztiválokra nem az élet magvas kérdésein agyaló kedvünk visz. A tapasztalati tőke annál nyilvánvalóbb képlettényező. Ami mindig várható: tisztes családapák és nagyszülővé avanzsált rockkatonák bíbelődnek a régi maszkjaikkal, hogy passzentos-e még a ráncos ábrázatra. S ha nem, akkor mennyi extra cicoma visz elegendő életet az eredeti természete szerint tinédzserkori ihletettségbe. Robert Plant and the Strange Sensation beváltotta a hozzá fűzötteket, az új-régi és másmilyen számokkal megváltásra nem utazik, csak az elégedettségünkre kíván szolgálni. A hazai rockzene csillagásza, Grandpierre Attila – hogy elpályáztak a Halottkémek – a hideg tűzzel égő sámánizmusának legideálisabb a megtestesülést a Vágtázó Csodaszarvasban találta meg. Az eredmény szempontjából a Led Zeppelines kollegához hasonlóan teljesít jól.
Innen-onnan
Németia hősei, Wir sind Helden végig ezen tájfekvés nyolcvanas évekbeli idétlen klipjeit sorolják a szem elé. És még rá is játszanak! Amikor meg a refrén – mint alapvető szokása – újra és újra beérkezik és körülöttem kórusban kántálják, az alig hagy bennem kétséget, hogy humorról van szó. Bár a némettudásomra is ráférne némi csiszolás. A Frank Zappa emlékzenekar számai viszont veszettül hosszadalmasak. De hát tudjuk: a jazzből ismerős hétmérföldes szólókért bő 60 lemeznyi életművön át rajongott a tömött bajuszú mester. Annál örömtelibb találkozás a hajnalba alábukni készülő órák Jazzékielje. Hanem a zenei finomságaik inkább a Hiperkarma-koncertek ráadásaiban egykor Prince Purple Rain-jét énekelni a dobok mögül előre jövő Frenkjét állítanánk a képmező közepébe, mintsem a szövegeiben kevés eleganciát mutató rappert. (Frenknek hamarosan szólólemeze jön ki. Nézzen utána mindenki!)
A Nagyszínpad napnyitó hip-hop előadói mindig mostohagyerekként kerülnek elkönyvelésre. Így a Guru’s Jazzmatazzt is azzal küldik elénk, hogy darálj csak, verbálvívó, mi meg majd jól rábólogatunk, éljen a féltestvéri egyetértés! Ez persze komisz általánosítás, a Solar & Doo-Wop fícsöringelésű nézőcsalogatást és hangulatteremtést bőven teljesíti. A Akkezdet Phiai, Bobakrome, Fhészek és Aza háromnegyed órája viszont túl sűrű massza, túlontúl rafinált és a sörrel segített identitás-meghatározásokhoz is felettébb túlokosított. Zene nélkül, ülővendégek előtt, nyugodalmas környezetben jön ki igazán a szerzői szándék. Bővebben lásd a második Szigetes cikket majd a közeljövőben.
Nagyok külföldről
A Scissor Sisters nem tagadja a miért is tennét, a túlfűtött zenéjük szexuális orientációtól függetlenül mindenkiben hamar táncpartnerre talál. Roppantul jól áll nekik ez a stíl, talán csak a szólókban kicsúcsosodó gitár kaphatott volna jóval kisebb szerepet. Más megoldásokkal helyettesítve az albumnyi repertoár bővítését, sokkal elegánsabb lett volna. Az meg végképp, ha egyesek nem fenyegetőznek a brit reptéren robbantásokkal, és történetesen nem marad el a Gomez és Coldcut.
A Sons & Daughters láttán és hallatán megint megelevenednek a lelki szemek, asszociációs táblák telnek meg nevekkel. De így van ez már csak a popzenéknél: tradíciókra épül. Négyesünk mégis üdén és üdítőn kevercseli ki a maga sokfűszerű főztjét. Az idei Sziget legerősebb napját nyitva e tettükkel. A basszusgitárba meg nem muszáj feltétlenül fallikus szimbólumot látni, bátorítsuk hát lányainkat ritmust brummogtatni. Énekesnőink szintén pirulhatnak, hiszen borzongató hang szorult e „lánygyermek” torkába, aki ráadásul igencsak attraktív és még a dalokat is ő írja!
Gyakorlati hasznú filozófiát Andy Warhol után a mi agyunk is terem. A dEUS zenéjére kiválóan lehet kínai kaját falni. Nem hiába. Okos zúzásra sorakoznak a gitárok, melléjük a szinti vagy a hegedű ad nyomatékot a rendkívül passzentos daloknak. Jut eszembe: deus ex machina. És valóban, a végső megoldást az otthoni gép (PC) rejti, ami trójai faparipaként meg a belgák zenéjét. Tényleg: fellépőként miért nincs a Szigeten Bëlga?
A nagyfőnök belátja
1700 darab egyszínű papír négyzetméter személyenkénti adott rendű fej fölé emelése egy 102 éves képzőművész tiszteletére, ami a pesti fene giccses tehenes ünnepre készült alkotását hozza ki nagyban. Mellesleg a Guinness rekordok könyvébe is cikkelyt jelent. A fotósok aztán a toronyból Istenként látják át, mivé is állnak össze az egyes pigmentek. Azaz és hoppállá: van-e az életnek értelme! Utólag örömmel jelenthetjük, hogy van. Mindenkinek más és más, a tehén ugyanis már csak ilyen misztikus tejcsárda…
A Radiohead gárdája nemkülönben. Odahaza azon derülnek nagyokat, hogy a Coldcuttal és a Gomezzel ellentétben ők ugyan eljutnak a reptérig, de ott Thom Yorke „drogos” arcberendezése láttán visszafordítják a teljes bandát. Hiszen a többiekről is leríhatna nem kevés „meghatározottság”!
„Uramisten, de csúnya!” – hüledezik mellettem egy tinédzserkorú lány Thom Yorke-on, aki a begördített zongorán klimpírozva hajolgat oda a kamera intim közelébe. Hogy a színpad hátterében üvegcserépszerűen széttöredezett képmezőkön és a négy részre osztott kivetítőn is többméteres nagyságban az ő énekesi fejéből legyen kivehetőek a különbözőn elnyíló szemei. Ennek fényében nem is lehet másmilyen a műsor, mint eklektikus. A számok el- és visszakalandoznak a stabil slágerektől a koncertszínpadon sose nem elképzelt – mondjuk úgy – dalszerű elemeket is szerepeltető ambient-szemléletű sodródásokig. A színpad tája végig változik, hol a gitárok kapnak elsőbbséget, hol a tágan vett billentyűs hangszerek, hogy a komputert okézó lemezt okézó paranoiás androidot szinte egy blokkban viszi el a karma rendőrség. Erre a közönség háborús övezetében mindenkinek megjön a katarzisa, ahányan, annyi ember dúdol, motyog, visít, pedig a Creep el sem hangzik! Végül a tekeredő-roncsolódó hangokra a Radiohead elhagyja a színpadot, a tovább folytatódó zenét meg a mosolyogva összenéző technikusok kapcsolják le.
Egy délután, a többi éjszaka
Kössünk kenderszünetet, gondolhatták sokan a Gentlaman and the Far East Band alatt. És míg a reggae-báli ska tusakodik egy keveset a dancehall ízekkel, bőven érnek aromás fellegek a közönség soraiban. Hanem a belátás a jamaicás ihletettség mellett az Úriembert is eléri, midőn az utolsó szám végén harsány „Joint me!” felszólításokkal pöppent bele a maga csavarintott cigijébe. Ugyanez áll órákkal később a holland Relax-re is, akiről a nagyérdemű szintén sejthet nem keveset, mert csak úgy dagasztja őket az életerő, ami a dzsesszel megküldött hip-hopjukat áthajtja. Ez egybehangzón jó elegynek bizonyul: megkelek a korai félálomból, és vissza tudok keveredni a sátorhoz.
A diszkó csendes, újra csendes, olykor megújulnak forradalmai. Csak látszólag önkioltó jelzővel van dolgunk, helytállóval nem különben – tesszük hozzá prompt. Kivárod a sort, hogy bemehess egy olyan buliba, ahol mindenki egy-egy kábel nélküli fejhallgatót visel, és önmagában táncol. Ha jobban körülnézünk, még az is nyilvánvalóvá válik, hogy nem is azonos ritmusra. Hogy van ez? Fene idétlenül néz ki mindez, ha „kintről” nézzük, vagy a nyakunkba engedjük vissza a fülest. Hanem ekkor már tudjuk, hogy a Silent Discóban két lemezlovas, DJ Od és No-DJ nyomja a hangerőszabályzós és sávkapcsolós buránkba. A választék meg épp mindent befog, amitől táncra fogható a test, legyen az a 20. század szalonzenéje, rotterdami hardcore techno vagy éppenséggel Frank Ferdinand.
Másmilyen célközönséget fed le a Pesti Est egy sajátos programja. Az idén hatvan éves és eléggé csak megviselt ábrázatú Dévényi Tibi bácsi hozza a tini-diszkó fílinget a felkonferált számokkal és a közönség közé dobált dedikált labdákkal, míg egy rasztafrizurás DJ pakolja hozzá a zenéket. B. Tóth Lászlóra a múltidézés már nem ennyire átélhető. Bár profibb, az igaz
Kétféle favorit
Várakozva a Placebóra, többen megjegyzik, mennyire nem szerencsés és koncepciótlanságra vall berakni Sub Bass Monstert eléjük, ha a Szabinak párul akadhatna Jovanotti, Brian Molkóéknak meg esetleg a Quimby. Bár magyar megfelelőt nehéz volna találni. Mindegy is, a Radiohead mellett legjobban várt koncert épp ez. Azonban megint az ottani élményromboló nyomakodás menekít hátrébb. Bizonnyal többeket is, akik telve áhítattal vártak rá órák hosszat, még az általuk nem különösebben szeretett gyulafirátóti népi hős koncertjén is, amin az Animal Cannibals és a Revolution működött közbe rappel, illetve beatbox-szal. Ismeretlenként egy lány megkínál fehérborral és ecseteli, hogy Depeche Mode-ra csak az előzenekar Placebo miatt ment volna el, ha nem lett volna most a Szigeten. A koncert végén hallom egy huszonévestől, hogy a 2001-es szigetes bulijuk nagyobb élmény volt, bár a medencecsont és a profilból vett, egymás felé forduló arcok röntgenképe delejezte várakoztában. Ők is öregszenek meg mi is, tárnám szét a kezem, de talán így van ez jól. Az elemi erő persze most se hagyhatott senkit kétségek között.
Ahogy Iggy Pop és bűnrészes társai, a The Stooges is odatették magukat. Ha fognak is a gyíktestű pre-punkon a közben eltelő évtizedek, nemhogy hatvan, de a strandon negyven évesen is imára kulcsolnánk a kezeinket ilyen kidolgozott izomzattal. A haverom nője végig azon derül és reménykedik, hogy a fél fenekét szabadon hagyó farmert a nagy ugrálásban mikor kell a bokájáról összekaparnia. De nem kerül erre sor. Miként a Lust For Life-ra sem a zene terén. Hiába nyomják a nyers, az egyszerűségükben magabiztos sodrású slágereket. A kétszer is játszott emblematikus I Wanna Be Your Dog alatt Iggy lement a kettéválasztott embertenger közé, onnan meg tovább kutyába, majd vissza a színpadra istennek (dog és god, ugye). Mígnem egyszer csak el- és körbeözönlik őt az elszabaduló fiatal hasonmások és néhány benne szívesen ölelendő hőst látó lány is. Ugyanis int a biztonságiaknak, hogy hadd maradjanak ott fent mellette. Hiszen milyen jól állnak neki a pózok ilyen háttérrel!
Képgaléria a Szigetről!