Veres András püspöknek köszönhetően soha nem látott marketinget kapott a Karneválszínház idei előadása, amely annyira pajzán, hogy még a tizenkettes sárga karika is túlzás lenne: a hosszú szoknya alól csak Dobó Kata combja villan ki olykor, és az utalások is inkább ötletesek, mintsem merészek. Hans Sachs mester és a Karneválszínház a tízparancsolat magvát próbálja belénk csöpögtetni a humor és az egészséges életöröm eszközével, s a végeredmény ismét szeretnivaló, szórakoztató, minőségi produkció.
Rossz válasz
A katolikus egyház nagyjából annyira találja a választ a modernkor kihívásaira, mint a szórakoztatóipar a digitális másolástechnika elterjedésére. A zene- és filmcégek bűntudatot ébresztve, rendőrséggel és perekkel fenyegetőznek egy olyan tevékenység kapcsán, amely ösztönösen összeegyeztethető a tulajdonjog ősi eszményével – sőt sok esetben a hatályos joggal is. Ahelyett, hogy új válaszokat keresnének a kialakult helyzetben - elkerülhetetlenül lemondva bizonyos eddigi, mellesleg érdemtelenül birtokolt kiváltságokról -, egyre reménytelenebb és nevetségesebb harcba indulnak az emberiség 95 százaléka ellen. Lelkük rajta.
Ahogy a katolikus egyházén is, mely immár évszázadok (vagy évezredek?) óta szintén elblicceli a valódi választ a változó világ kérdéseire. Miként a zeneipar, úgy ők is a bűnös világban keresik az okot a „fogyasztócsökkenésre”, érdemi alkalmazkodás helyett leginkább csak az összeszorított fogak csikorgása jut el a templomokba nem járó többséghez.
Pedig ahogy nem minden zeneletöltő és filmmásoló bűnöző, úgy a templomokat messze elkerülő, napi gondokkal bajmolódó embereknek sincs különösebb baja Jézussal. Sőt az sem lehetetlen, hogy sokuknak nem tetszik nekik a világ önzése, a szegények megalázása, a nyomorúság áruba bocsátása, a lopott pénzekből lett gazdagság, a törvényen felül álló kiváltságosok rétege, az intim szféra piacosítása, jövő felélése és a hasonlók. Valószínűleg sokan örülnének annak is, ha valaki megerősítené őket hitükben, hogy van értelme klasszikus elveket vallani humánumról, szerelemről, családról. Mert néha nagyon egyedül érzi magát ilyen téren.
Csak hát a katolikus egyház pont ezekhez a témákhoz nem ad hiteles fogódzkodót. Ha valaki kinyitja a történelemkönyvet, vagy bekukucskál az aranytól szagló Vatikán kerítésén, az nem tudja komolyan venni sem a misén elhangzottakat, sem a mise után körbeadogatott perselyt.
Nem az erotikáról, az erkölcsről szólnak a történetek
Közönségcsalogatónak a rendezők részéről talán nem volt rossz ötlet a „pajzán” szó köztudatba dobása, de a Hans Sachs-daradokra erősen megtévesztő ez a melléknév. Szabadszájúnak szabadszájúak, és a témavilágukban is előszeretettel járják körül a férfi-nő kapcsolat testkörnyéki tájait, de a direkt erotika helyett humorral, életszaggal, kellemesen szabálytalan és kiszámíthatatlan történetmeséléssel operálnak, melyhez a Karneválszínház csak apró, ötletes utalásokat tesz hozzá: Dobó Kata egy pillanatra a tükör fallikus rajzolatú keretén felejti a szemét, később szoknyáját felhúzva bugyijába rejti az aranyláncot. Horgas Ádám hosszú inge elején egyértelmű helyen kivágott piros szív van - és hasonlók. Az egész végig a tizenkettes karika alatt marad. Ami pedig a gyónás kifigurázásának vádját illeti, azt már a legelején sem értettem.
A rövidke A férj a gyóntatószékben című darabban az erényes asszony cselhez folyamodik, hogy betegesen féltékeny férjét megleckéztesse. A lovag meg az ibolya kacskaringós történetében a szoknyapecér herceg mellett jócskán pellengére van állítva a sznob arisztokrácia és a faragatlan pórnép is. Több értelmezési húron játszik A kalmár kosara darab: vehetjük a női egyenjogúsági harc előfutárának, de ugyanilyen joggal lehet tekinteni példabeszédnek arról, hogy soha nem vezet jóra, ha beleütjük orrunkat más dolgába. Sőt azt a már-már filozofikus igazságot is kiolvashatjuk belőle, hogy a látszólag harmonikus kapcsolatoknak is milyen kevés kell, hogy a nemek küzdelmének totális hadszínterévé váljanak.
Az erényeket piedeszálra állító első három darab mellett kissé kilóg a negyedik: A ravasz kikapós menyecske, melynek címszereplője fűvel-fával csalja hiszékeny férjét, elképesztő lélekjelenlétről és találékonyságról téve tanúbizonyságot. De mivel a történetnek itt is az az egyértelmű üzenete, hogy az erkölcstelen élet nem helyes, összességében teljesen kristálytiszta a 16. században élt cipészmester szándéka: a népi nyelv, a harsány humor, a burjánzó életszag mind azt a célt szolgálják, hogy a néző erkölcsileg csiszolódjon, tisztuljon, ha úgy tetszik a tízparancsolat szellemében.
A vicc az, hogy tisztító-csiszoló szerepet a közel félezer évvel korábban élt Hans Sachs vígjátékai hatékonyabban betöltik, mint 21. század katolikus egyháza: hogy ismét utoljára utaljunk a hosszúra nyúlt bevezetőre, meg az egész – amúgy azért inkább szimbolikus, mintsem komoly hétköznapi következményekkel járó - tortúrára.
A hagyományok szellemében
Nem tudjuk, mennyire tudatos, de a tavalyi Plautus-darabbal egy újabb hagyomány született a Karneválszínház történetében: nevezetesen immár a szerzők is a régmúlthoz, a karnevál által megelevenített korszakokhoz tartoznak. Nem könnyű, mert a színházi előadás mindig súlyosan be van ágyazva az „itt és most” körülményekbe, így a távoli idők darabjait színre vinni mindig kockázatos vállalkozás.
A tavalyi darab esetében például az élvezetes interpretációhoz nagyon kellett a fokozott színészi teljesítmény, mert A bögre – hogy finomak legyünk - nem tartozik a világirodalom gyöngyszemei közé.
Ehhez képest a Sachs-komédiák hálásabb és könnyebben kezelhető alapanyagnak tűnnek, melyekből egy ilyen színészekből álló, az évek során kellően összeszokott gárda csak győztesen jöhet ki. Nemcsak a „régi nagyok” – Jordán Tamás, Bezerédi Zoltán, Hollósi Frigyes, Egri Márta – hozzák a formát, legalább ennyire emlékezetes a két személyes kedvenc, a bolond szerepében az idén is parádés Vass Szilárd, és a több szerepben is nagyot alakító Botos Éva.
Külön bekezdést érdemel a Karneválszínház idei húzóneve, Dobó Kata, aki nálam, mi tagadás, nem kevés hendikeppel indult a rajtnál. A bulvármagazinos imázs – amely egy, a puszta szépségéből megélni kívánó színésznőcskét vetített előre – nagyjából két perc alatt ledőlt. Dobó Kata a színpadon sztárallűröktől mentes, érzékeny és roppant tehetséges színésznő, aki mellesleg szép is, és aki köré tényleg lehet előadást szervezni. Örülhetünk, hogy augusztusát Szombathelynek áldozza, mint ahogy külön kalapemelés Jordán Tamásnak is, akinek a Nemzeti Színház igazgatói posztja ellenére nem dehonesztáló vidéki előadást rendeznie a nyáron, mi több, abban szerepet is vállalnia.
Ha mindenáron rangsorolni és hasonlítani kellene az előadást – mert hát az olvasó szereti az ilyesmit – a Karneváli komédiákat a második helyre tenném, közvetlenül a három évvel ezelőtti Játék az isteni Claudiusról után. Ennek oka nem is annyira a darab, végképp nem színházi játék: sokkal inkább az időközben megcsappant költségvetés és az ebből következő kényszerűen fapados megoldások, ide értve a szereplők létszámát, a díszleteket, jelmezeket és hasonlókat; mert bár nem szabadna számítani ilyeneknek, egy karneváli szabadtéri előadás esetében sajnos mégiscsak számítanak.
A Horgas Ádám által jegyzett dalok igencsak finom telitalálatok, csak kissé visszafogottan adagoltak, elfért volna még belőlük a – szünet nélkül, átvezetőkkel lepergő - másfél órás előadásban.
A közönségreakcióról
Azt nem tudjuk – csak sejtjük -, hogy a kényszerű helyszínváltozás mennyi lendülettörést okozott a társulatnál, a közönség mindenesetre láthatóan megkapta, amire várt.
Az előre lefoglalt ülőhelyszisztéma helyett érkezési sorrendben lehet leülni, a káosz azonban elmaradt. Kis hezitálás után Verebes István családjával átmászik a térdemen, hogy elérje a sor mélyét, majd pár perc múlva Ipkovich György polgármester és felesége áll lépcsőn, szemével üresen maradt szék után pásztázva. Talál is. A legrosszabbul azok járnak, akik pont a kezdésre érnek oda, mint például az egyik városi képviselő. Nem könnyű a tömeg közepén vagy szélén kiszúrni a maradék üres helyet, még nehezebb megközelíteni. Érdemes időben érkezni.
A nézők veszik a poénokat, ha nem is csapkodják térdüket, fel-felnyihognak, szájuk jellemzően fülig ér. Mellettem egy osztrák ül, neki is, pedig egy szót sem ért az egészből. Először a jobbján ülő tolmács magyarázza neki a történetet, aztán szerencsére abbamarad a szinkronzaj, de a sógor szája az előadás végéig felkunkorodva marad.
Az előadás közbeni szórványos taps a végén hosszan elnyúlttá, majd ütemessé válik. Jogosan.
Értékelés: 8/10
Karneválszínház: A bögre (A 2005-ös előadásról)
Szombathelyi pajzánságok: Biztosra mentek (A 2004-es előadásról)
Savaria Karnevál: Játék az isteni Claudiusról (A 2003-as előadásról)