Helyzetek és gyakorlatok - Szigeti életképek

2006.08.23. 20:38

Újra visszafogadott minket a szokott menetrendű élet. Kissé talán még mindig ziláltak az érzékeink, de már szokjuk a csendes megszokottságot. Az élményeinket is lassan bevalljuk. Itt egy csokorral belőlük: reggeli kornyadozások, komikus esetek, a zene peremvidékei, bágyadt Lovasi, Vuk, koncertkutya, Szombathelyre kívánkozó verbálköltészet és a többi. A Szigetről még egyszer, másként.

Már a Szigeten is korán kelek, vagyis kilenc előtt. Dolgozik bennem a kényelemszeretet, a sátram tájékán meg a komfort kimerül a működő cipzárakban, illetve a hálózsák létezésében. Különben is meghagyták otthon, hogy végre ne úgy érkezzem haza, mint szoktam, tehát ne úgy, mint „egy költözködő hajléktalan”. A Nagyszínpad Főterén vele szemben helyezkedem bele a terasz egy párnázott székébe, hogy most cikkírás lesz, minimum jegyzetelés. Körben alig valaki, a táj szeméttel bőven pettyezett, a biztonságiakon és néhány megveszekedett lődörögőn kívül kisbusznyi ember lézengése figyelhető csak meg. Végre nincs az az érzése az embernek, mint hajdan sokszor, hogy kimarad valamiből, ha tartósan ott marad, ahol épp van. Nyugalom tehát.

Multikulti a reggelben

A kikért két kávé a frissiben szerzett tanácsot juttatja észbe, hogy amennyiben hatásra vágyom, a koffeint felejtsem el, a forró löttyöt külsőleg használjam: rendezzem úgy, hogy valaki merő véletlenségből az ölembe döntse. Na nem, köszönöm! Balról rám kapcsolják a napreflektort, mögöttem olaszok hadarnak szökellő szavakkal. Épp azt mosolyogják, ahogy előttünk az apró kavicsosban burleszkbe illő jelenetet rögtönöz pár német, akik a hernyóformába gubózódó zsákállapotú haverjukat próbálják vállon szállíthatóvá tenni.

Szigeti életképek


„Most nektek ez a munkátok vagy csak így jöttök?” – kérdi az egyik biztonságis a sárga gumikesztyűsöktől, akik így vasárnap délelőtt fél nyolckor szemetet szedegetnek az asztalok alól. „Jobb dolgunk sincs ennél, persze hogy hivatalból!” – jön a morcos válasz. Hanem engem sem kímél a hatóság: alig ülök valamennyit a placcon, már a harmadik angolul nem tudó karszalag-ellenőr focicsapat vizslatja a csuklómat. A szomszédos asztal takaróba bugyolált francia párosának nőtagjától sem az időt érdeklődik, majd vágják le szombat feliratút, pedig aztán harsány „time! time!” szavakkal mutogatják a kijárat toronyirányát.

Mert ott volt – mondta a hegyről és annak megmászásáról

„Lehetne nagyobb pohárba? Ilyenkor még szarok az érzékeim” – kéri ki a reggel első magyar hangja a kávéját, amit tényleg úgy botorkáltat el az asztaláig. Ez nem vicc! A zuhanynál eleve angolul kérdezik, hogy van-e tüzünk, mi meg angolul feleljük, hogy volna, ha dohányoznánk. Majd elfordulva halljuk a honfitársainkat, hogy a hülye németjei (mi és a korábban kérdezettek) milyen francos egészséges életvitelt viszünk. És igen: még soha sem esett ilyen jól a Simple Red életmű zanzája!

Szigeti életképek


Az enyhén szétesett partianimálok már a mi nyelvünkön kéredzkednek a haveromék sátrának vízszintes tetejére, mert onnan szeretnék felszívni a speed kinézetű utcácskáikat a fejenkénti két-két orrlyukba. Egy torzonborz arcszőrzetű és dülöngélőn részeg srác szintén őket találja meg, hogy ő most hazaérkezett és történjék bármi is, befekszik középre. De bárhogy erősködik, halmoz érvet érvre, a háziak elzavarják lakcímtévesztéssel. Másnap egy külcsínre ugyanolyan sátorban látjuk viszont a párás tekintetű figurát. Üdvözöljük és gratulálunk a hazaérkezéséhez, de csak hülyén pislog, hogy mi van?!

Nekem minden egyformán popzene

Éjszaka császkálva hallunk autentikus zsidó dalokat lakodalmas tuningolással, kukán dobolós koncerteket, aztán filmzenéket: Derrick, Linda, egyebek, mígnem valaki felvisít, hogy „Most szteppel a Vuk”. És tényleg, a zenéből takkra ez következtethető. A zajlást a csúcson hagyjuk ott. Ahogy valamiképp Pajor Tamás is tette. „Ez már dupla pszeudó, ez már tripla csavar.” A szellemvasúton jó újranézni a Rocktérítő kultuszstátuszba emelkedett film legfontosabb húsz percét. Ha már Xantus János semmi lényeges, újdonságszámba menő megállapításra nem képes jutni. Mi meg oda, az Isten kebelére megtért zseni koncertjére. Mivel a Szigeten egyáltalán nem lép fel.

Helyette Lovasi Andrást látjuk három beszélgetés közepén is, ahogy a padlót bámulva látványosan unatkozik. Könnyűzene a téma és hamar rájöhetünk, hogy álca csak a letargia, a készülő tromfolási szándék jut így kifejezésre. Hanem ki nem szavazná meg a tömeggyártását az „Ez hülyeség, Péter!” feliratú tábláknak, mikor Müller„Jung kollegá”-t emleget, majd a rock & roll és a popzene közé nem hajlandó egyenlőségjelet tenni, csak balról nyíló kacsa csőrt. Hosszú volna elmagyarázni, miért van igaza az orfűi horgásznak. A harmadik meghívott, Legát Tibor zenei újságíró és mint az egykori Kézi Chopin zenekar énekese sajnos nem került annyira előtérbe, mint kellett volna. Pedig „Az utolsó magyar playboy” szerzője túl az önölelő pózain és néhány szemérmes közbeszólásán sokkal érdekesebb lett volna, mint a két „nagy” definíciós huzavonája.

Esteli és éjszakai szószósz

Két megállapítás már egy hete ott motoszkál az agyamban: „A vakok közt a szem a fór”, illetve „Azért vagyunk a Földön, hogy valahol hoppon maradjunk benne.” Az első Said leleménye (szemafor, ugye), a fanyarabbik meg a Ludditák „irgalmatlan nővéreié”. Rajtuk kívül még mikrofont ragad a másik Akkezdet Phiai-tag, Újonc Peti is, aztán Busa és Buppa szintén felveszi a „verbális pisztolyt”. A magyar hip-hop két nyelvbarkácsoló párosa előre megírt szövegekkel jön. Míg Akkezdet srácai külön-külön több ónálló, rövidebb-hosszabb és később bizonnyal felhasználásra kerülő verssel áll elő ülve, addig a lányok a második lemezükről (Porcogó) nyomják álltukból.

Szigeti életképek


Mindezt zene nélkül, hogy direkt kapjuk telibe a még így sem feltétlen kifilézhető összes leleményüket! Buppa a hajdani IMMC 34 éves ceremóniamasztája ott helyben, freestyle-ban, „légből kapva” vezeti elő a magáét. Busa aztán már tényleg nem adhatja alább, nála még az előtte megnyilatkozóknál is engedelmesebben találnak rímekre a szavai. De még beatboxol is hozzá, hogy semmilyen téren se maradjunk kétségek között támpillér. Szombathelyen még idén szeretném őket hatukat egy ilyen műsorral látni, a Művészetek Házában!

Záróra, vonattal haza

Az utolsó nap mindenkit becserkész a kedv, hogy a két végén égesse fáklyaként a gyertyát. Végigrohan a Sziget elég nagy kiterjedésű domborzatán, és nem adja alább, mint a sok. Kissé tán bűntudatot érez, hogy nem jött be neki a hajdani kedvence, a The Orb unalmasan monoton pulzálása, hiába is kúszták be a teret az ambient-szőnyegek. És hogy nem hallotta élőben a Flasht, amint ilyesmi telitalálat sorokkal büntet: „Hányást csipeget a galamb a sarkon / viszont édesanyádat kurvanagyra tartom.” Mi a Sziámit nem, de mégis elnézzük neki, hogy a hangzás kásás. Ugyanis két Joy Divison is elhangzik: a Love Will Tear Us Apart és az Isolation. Ami nem tud nem hatni rám. Egy fehér boglyakutya ezt sem tolerálja, az ő kifinomodott hallásának már bizonnyal a kinti vonuló sokadalom zaja is sok. Hiába bújik el hát mögém (a mixpultnak támaszkodva ülök).

Szigeti életképek


„Gondolkozz ezen át!” – hallom jobbról tanult magyarsággal egy mobilozótól. Bár nem nekem szól, ekként teszek mégis, a széles és jó megrakott papírtálca után én is az asztalhoz helyezkedem. Erre a nyakamban kilengő digitális gépem lazán beleleffen a dupla mustárba. Különböző – ám felettébb látványos – technikákkal választom szét a kolbászra váró szervest a teli memóriás szervetlentől. Ez ekkor már nem egyszerű. Egy Mogyoró nevű wan2 sátras fellépő pass-szal korzózó srácnak persze az. Bármerre is járunk, ahol karaokéra nyílik lehetőség, őt mindig szerepelni látjuk. Utoljára már valami olyasmit kurjongat felénk, hogy még 365 nap és újra itt. Jövőre tehát. De a pakk már a háton, a hajnal négy magasságában valahonnan valahova tartó tömeg sodor kifelé. HÉV, metró, vonat és újra vonat, majd odahaza a hétköznapok regeneráló szürkesége.

Képgaléria a Szigetről
.