Immár tizenegyedik alkalommal került megrendezésre, s még jelenleg is tart a Nagybányai Képzőművészeti Egyesület – Felsőbányai Tájképfestő Telepe. Ez a kezdeményezés, mely lényegében az egykori nagybányai művésztelep folytatásaként értékelhető Tőkés László királyhágómelléki református püspök és Véső Ágoston, Munkácsy- díjas festőművész „gyermeke”. Mint a rendezvény immár második éve résztvevő tagja, szeretném megyénk művészetszerető közönségét minderről röviden tudósítani.
Az 1996-ban először megrendezett telep néhány évig Magyarláposon működött, majd Hitter Ferenc, Felsőbánya akkori alpolgármestere segítségének köszönhetően immár véglegesen a kis, Nagybányával szomszédos városkába költözött.
Felsőbánya egyébként mindig fontos szerepet játszott a nagybányai festészetben, hiszen gyakran megörökítették és a 10-es évektől egy, a vezetéssel elégedetlen kisebb, de nagyon értékes festőcsoport állandó központja lett. Olyan egyéniségek dolgoztak itt, mint pl. Nagy Oszkár, Patkó Károly, vagy Aba Novák Vilmos.
Felsőbányának további előnye is van, hiszen itt még pusztulásában is sokkal épebb az egykori környezet, habár a régi, jellegzetes bányász- és népi házaknak már alig van hírmondója. Megfesthető viszont a híres katolikus templom, melynek tornyai annyi csodálatos, régi alkotáson is feltűnnek, remek a kilátás a temető irányából, ahonnan hét falut látni, s a szűk utcácskákban is bőven akad motívum.
Számomra, akinek dédatyja még itt, e városka bányatulajdonos famíliájának gyermekeként nőtt fel, különleges érzés volt az ősök földjére lépni, pláne, hogy megmaradt a régi, oszlopos kúria és egy, a katolikus temetőben fellelhető, ősrégi, családi sír is. Külön büszkeségem, hogy a házat a zseniális művész, Nagy Oszkár meg is örökítette, s ne vegyék rossz néven, hogy itt épp’ ezt a művét mutatom be:
A mai művésztelep állandó motorja, lelke Véső Ágoston és lelkes segítője, a gazdasági ügyeket intéző Varga Imre, akit rendszerint pálinkás kupicákkal kezében, az italt szeretettel kínálva, ügyek után futva, vagy a valamiben szükséget szenvedő művészeken segítve lehet látni, este pedig jó nótás, vidám cimbora.
Gyakran fel-feltűnik az egyetlen, magyar nyelvű, környékbeli napilap szerkesztője, a már említett Hitter Ferenc is, aki mindenről híven tudósít a Gutin Melléki Friss Újságban, s mindent elkövet, hogy mint képviselő, segítségére lehessen a telepnek. Ő a nagy tudója a város történetének is, melyről több könyvet írt. Jó szövetségesre talált a kis közösség Ludescher István nagybányai polgármester személyében is, aki számos munkatársával szintén sokat fáradozik a művésztelepért, akárcsak Tőkés László, aki rendszeres kapcsolatot tart a kolóniával.
Minden évben van kiállítás és ünnepi istentisztelet, sőt idén japán szponzorok is látogattak a telepre. Különösen jó a kapcsolat a Régi Szentendrei Művészteleppel, melynek vezetője, Szakács Imre festőművész a tábor rendszeres résztvevője, buzgó propagálója hazánkban.
Felsőbányán az évek során számos kiváló művész fordult meg, kiknek alkotásai Nagyváradon, a püspöki várban, valamint a nagybányai és felsőbányai RMDSZ székházban leltek állandó otthonra, s az anyaországban nagy sikert aratott az a vándorkiállítás, mely Szombathelyen már járt, s tavasszal alighanem Kőszegre érkezik, frissített anyaggal.
Gyakran alkot itt a szentendrei Buhály József és Szakács Imre, a fővárosból Deák Ilona és férje, Bráda Tibor. Idén itt volt a monori Balogh Gyula, a szabadkai Gyurkovics Hunor, Erdélyből Schneller Mária és Ütő Erzsébet, valamint a csodás népdalokat és képeket egyaránt ontó debreceni Madarász Gyula bácsi.
Francia művész is jött, a szimbolisztikus rajzokat készító Bernard Jacquis és egy román alkotó, Dan Aurel. Dunántúlt sajnos csak magam képviseltem. A korábbi résztvevők között Lukács Katalin, Bordy Margit, Kenéz Anikó, Víg Ágota, Simon Endre vagy Székely Géza mellett olyan „nagy nevek” is dolgoztak itt, mint Tenk László, Lengyel Károly, vagy épp’ az örök lázadó, Konkoly Gyula.
Milyen a stílusa ennek az művészkörnek? Erre Véső Ágoston meghatározásával válaszolnék, mely szerint Nagybányának soha nem stílusa, hanem szellemisége volt. Itt nem valamiféle „stílusegység” a cél, hanem a bányai hagyományok szellemében való továbbmunkálkodás, ami pedig a humánus tájfestészet ősrégi hagyományai felé mutat. Mégsem avítt, poros ez a művésztelep, amit az is bizonyít, hogy évről- évre születnek itt olyan súlyú munkák, melyekkel alighanem később művészettörténeti munkák lapjain, s egyszer múzeumok falain is találkozni lehet majd.
Torjay Valter